-              Beszélhetnénk négy szemközt pár percre? – kérdezte néhány feszült pillanattal később Bess. Annyira igent akart mondani, hogy az már majd hogy nem fájt neki. De…

-              Öhm… persze… - Tom összezavarodottan tápászkodott fel, és követte a nőt, ki az ajtón – Hová…

-              Nézd… - mutatott egy kikövezett útra Bess, melynek végén szépen megnyírt, dús bokrok sorakoztak - Amikor ide jöttünk, az volt a hobbim, hogy megőrjítsem anyáékat. Sokszor elbújtam itt, hogy ne találjanak rám, és ami a vicces, hogy amikor Hayley járni kezdett, gyakran itt szaladgált ő is, így hasonlóan jártam én is, mint a szüleim. – mosolyodott el halványan. Tom szó nélkül, halvány mosollyal az arcán hallgatta – Látod azt az ablakot? Jobbról a másodikat, igen. Az volt Hayley szobája, amikor már nagyobb lett és saját kellett neki. Addig az enyémben aludt, abban ott, mellette. Az ott a távolban egy istálló, futtató is van hozzá, Hayley egyszer ott esett le a lóról. Nem volt oda különösebben a lovaglásért, talán szerette volna, ha nem az anyám akarja ráerőszakolni, hanem magától lesz kíváncsi rá. De amikor egyszer nagyon beteg lett a lova, titokban kiszökött oda és felállított egy sátrat. Ott aludt a lova mellett, én pedig majd megőrültem, amikor reggel nem találtam a szobájában. 8 éves lehetett. Persze sajgott a háta egy hétig utána, de magának köszönhette. Látnod kellett volna őt, amikor iskolás lett. Lázadt, ahogyan csak tudott, mindig csínytevésen törte a fejét, és mindig talált is hozzá bajtársakat, akiket belerángathatott a rosszba. De tudod mi az érdekes?

-              Mi?

-              Mindig is ötös volt az átlaga, a mai napig. A tanárai mindig is kedvelték benne ezt a fajta kettősséget.

-              Olyan, mint amilyen te voltál…

-              Az én átlagom mindig ingadozott a négyes felé.

-              De mindketten tudjuk, hogy ha nem akartad volna, akkor nem így lett volna. A szüleid ellen akartál lázadni minden erőddel.

-              Igaz. Nem is értem, Hayley hogyan lett ennyire jó gyerek. Úgy értem, a csínytevései ellenére, úgy láttam, hogy bennem megbízott és mindig mindent elmondott nekem.

-              Cinkostársak?

-              Olyasmi. – ült le egy padra mosolyogva Bess.

-              Nézd, ez mind szép és jó, de miért mesélted el nekem ezeket?

-              Amikor odabent feltetted azt a kérdést Tom, én minden porcikámmal igent akartam mondani neked.

-              Most jön a „de” rész? Miért nem mondtál?

-              Gondolnom kell Hayley-re is, mielőtt…

-              Ezt már megbeszéltük, az ő élete része is szeretnék lenni, az apja akarok lenni.

-              Tudom Tom, de az, hogy az apja légy, és az, hogy egy családként éljünk, teljesen más tészta. Mi van, ha összeköltözünk, ha összeházasodunk és te évekkel később úgy döntesz, hogy ez mégis korai? Nem akarom, hogy Hayley csalódjon, első sorban az ő érdekeit kell szem előtt tartanom, érted?

-              Értem. És jogos, amit mondasz, de nem a mi esetünkben.

-              Hogy érted ezt?

-              Bess, mi nagyjából 20 éve ismerjük egymást! 20! Csökkent benned ez idő alatt bármit is a szerelem? Bennem nem. Pedig 17 év telt el úgy, hogy nem láttuk egymást, nem hallottunk a másik felől. Nem gondolod, hogy ez már életünk végéig így lesz? Mert én mérget vennék rá. Mióta újra az életembe csöppentél, csak még jobban szeretlek, újra van értelme a dolgoknak. Ez egy olyan kötelék kettőnk közt, ami sosem fog megszűnni.

-              Igazad van… - mosolyodott el Bess.

-              Akkor mit mondasz? Igen? Leszünk egy család?

-              Tom…

-              Ahj anya, mondj már igent! – toppantott Hayley türelmetlenül mögöttük. Mindig is kitűnően lopakodott.

-              Igen! – mosolyodott el a nő és boldogan fúrta magát Tom ölelő karjai közé.