-              Van olyan, hogy „családunk”? – kérdezte Bess elakadó lélegzettel.

-              Nézd, engem nem érdekel, hogy mi minden történt annyi éven át. Hogy te esetleg randizgattál mással, hogy ha esetleg nekem volt valakim. Mi akkor is egy család voltunk, amikor még nem tudtam róla. Hayley örökké összeköt minket.

-              Igazad van... – bólintott.

-              Nézd, én szeretném, ha egyszer képes lennél rá, hogy az apádnak tekints engem... – fordult most lánya felé – Persze tudom, hogy a körülmények elég szerencsétlenül alakultak, és el kell hinned, ha tudom, hogy létezel...

-              Tom, tudom! – vágott közbe Hayley – És ez alatt a kis idő alatt, amíg belecsöppentél az életünkbe, pontosan úgy viselkedtél velem, ahogyan egy apa tette volna. Végig abban bíztam, hogy végül összejöttök anyával, mert nagyon jó embernek tartottalak, bár közel sem ismertelek úgy, mint kellett volna. És tudom, hogy amit kívánunk, nem mindig teljesül, de amikor a minap elfújtam a gyertyákat én azt kívántam, bárcsak egy család lennénk mi hárman...

-              Miket beszélsz kislányom? – szólt közbe Bess anyja.

-              Komolyan? – Bess könnybe lábadt szemekkel nézett rá és Tomra felváltva.

-              Hát... igen...

-              Mindent meg fogok tenni, hogy valahogyan pótoljam ezeket az éveket...

-              Én pedig, hogy büszke lehess rám.

-              Már most az vagyok, nagyszerű lány vagy kicsim. – szavait egy igazi atyai ölelés kísérte, amitől Bess szíve majd’ megszakadt. Mindig is arra vágyott, hogy ezt lássa. Hayley-t és az apját. Szeretetben.

-              Mégis mit képzel, hogy csak úgy betolakodik az életünkbe és...

-              Nézze hölgyem! – fordult most Bess anyja felé a férfi – Tudom, hogy nem vagyok a szíve csücske, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy maga esélyt sem adott rá soha, hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a lányához.

-              Elég, amit vele tettél.

-              Azt hiszem, ahhoz két ember kell, de higgye el, hogy egész életemben azon voltam, hogy vigyázzak rá és megvédjem őt mindentől. Szerettem őt.

-              Na persze...

-              Nem vagyok tökéletes. A fogkrém kupakját mindig elfelejtem visszacsavarni, van, hogy nem hajtom le az ülőkét, és tuti el fogok felejteni néhány dolgot a bevásárló listáról. De soha nem felejtem el az évfordulókat. A szülői értekezleteket, a születésnapokat, azt, ami igazán fontos. Nekem csupán egyetlen esély kell, hogy ezt bebizonyíthassam.

-              Ha rajtam múlik, n...

-              De szerencsére, nem magán múlik. – vágott közbe, majd Bess-hez fordult, aki lesokkoltan bámulta őket. Még soha senki sem tudta elérni, hogy az anyja elnémuljon, most pedig ott állt kukán, levegő után kapkodva. – Bess... azt hittem, jó életem van. Jó állásom, barátaim, hogy túl vagyok rajtad, de amikor megtudtam, hogy osztálytalálkozó lesz, a szívem onnantól egészen máshogy kezdett verni. Azon agyaltam, vajon te hallottál-e róla, és ha igen, vajon eljössz-e. Vajon hol vagy, gondolsz-e még rám. Milyen lehetsz most, mi lehet a munkád, hogy alakulhatott az életed. És az ég szerelmére, imádkoztam, hogy ne legyen senkid, mert még a gondolatától is hányingerem lett. Mintha újra kamasz lettem volna, be voltam sózva. Amikor elmentem azon az estén, biztos voltam benne, hogy nem jössz el. A névkártyád még ott volt érintetlenül, Grace nyaggatott mindenkit, hogy érezze magát jól, de én csak azt akartam, hogy feltűnj az ajtóban, vagy csak valaki megemlítse a neved, beszéljen rólad. De senki sem tudta azóta sem, hogy mi van veled. Aztán megláttalak. Bátortalanul lépkedtél abban a sötétkék ruhában, a hajad ugyanúgy csillogott, az arcod csak még gyönyörűbb lett, de titokzatosnak tűntél, a szemed pedig bánatosnak. De azt is láttam, hogy ide-oda jár a teremben és arra gondoltam, bárcsak miattam lenne ez így, bárcsak engem keresnél.

-              Téged kerestelek...

-              Tudnom kell még valamit...

-              Mit?

-              Azok a névtelen hívások... miután eltűntél... nem voltak véletlenek, igaz, Tudsz róluk valamit?

-              Úgy tűnik, te is tudod a választ.

-              Hallanom kell.

-              Én voltam...

-              Amikor abban maradtak...

-              Megszületett Hayley...

-              Emlékszel, amikor arról beszéltem neked, bárcsak én lennék Hayley apja?

-              Igen... – a nő már szipogott.

-              Most azt mondom, bárcsak egy család lehetnénk... – térdelt le Bess elé és kis kotorászás után a zsebéből előhúzott egy gyűrűsdobozt – Ezt az osztálytalálkozó estéje előtti napon vettem, fogalmam sincs, mire számítottam, de...

-              Te jó ég... – kapta vigyorgó szája elé a kezét Hayley.

-              Mit szólsz?