-           Ez ő lesz! – visongott Benjamin, amikor másnap este nyolckor egy kocsi fékezet le a ház előtt- Ajj apu, igyekezz már, Bill bácsi segíts neki!

-           Kész kis diktátor! – mosolygott bátyjára Bill, miközben Tom nyakkendőjét igazgatta- Tökéletes.

-           Köszi öcsi! És azt is, hogy vigyázol rájuk.

-           Igazán nincs mit, magam is kíváncsi vagyok már Lucy-ra!

-           Nem olyan, mint Emma…

-           Ez előny, nem gondolod? Tudod, hogy értem…

-           Igen, azt hiszem. Ez ő! – kapta fel a fejét a csengőre- Jobban izgulok, mint hittem.

-           Rég láttalak ilyennek…

-           Idiótának?

-           Nyisd ki! – lökte az ajtó felé Bill, majd felkapta Ravent a karjába.

Tom remegő kezekkel nyúlt a kilincs után, de Ben megelőzte és feltépte az ajtót. A két felnőtt tekintete találkozott és megszűntek a háttér zajai. Már nem hallották, ahogyan Benjamin ugrabugrál a lábuk alatt kiáltozva. Lucy rövid barna hajában apró virágok díszelegtek, zöld szemét halványlilával emelte ki, fekete kabátja alól kikandikált világoszöld koktélruhája. Mintha csak a tavaszt akarná megtestesíteni, Tomnak hirtelen egyetlen szó sem jutott az eszébe.

-           Heló, én Bill Kaulitz vagyok, Tom öccse és már sokat hallottam magáról! – lépett közbe Bill.

-           Jó estét, Lucy Warren vagyok!

-           Nagyon csinos… - bökte ki végül Tom.

-           Köszönöm. – pirult el a nő- Mehetünk?

-           Egy pillanat! – fordult testvéréhez- Akkor amit megbeszéltünk és…

-           Oké, oké, nem gyújtjuk fel a házat, ha nem muszáj, te csak menj! Szia! – lökdöste ki az ajtón- Jó mulatást! – azzal becsukta az ajtót.

-           Azt hiszem, kidobtak a saját házamból! – nevetett Tom és a kocsihoz kísérte Lucy-t.

-           Cudar világot élünk!

Nevetgélve érkeztek meg az étteremhez, elfoglalták asztalukat, és olyan fesztelenül beszélgettek, mintha mindig is ismerték volna egymást. A pincér még meg is kérdezte, hogy házassági évfordulón vannak-e, és Lucy azt hitte, Tom kiborul, de nem. A férfi mosolyogva közölte, hogy téved és ettek tovább. Fogalma sem volt, hogy miatta nem rendezett-e jelenetet, vagy pedig kezd begyógyulni a szíve, mindenesetre örült a változásnak. Ennél rosszabb már nem lesz, tapasztalatból tudta. Amikor ő elveszítette a lányát, gyakran fel sem akart kelni és utálta az egész világot, de azzal, hogy önmagát is eltemeti, nem fordíthatja vissza a visszafordíthatatlant. Úgy látta, Tom is kezd így gondolkozni és ennek nagyon örült. Kár lenne érte. Odaadó férfi, imádja a gyerekeit, fiatal és még előtte az élet. És nem utolsó sorban igazán jóképű és sármos, ez azonnal feltűnt neki, amint meglátta. Azonban az sem mellékes, hogy hogyan ismerkedtek meg. A kisfia által, és azon gondolkodott, jó vége lenne-e ennek, ha esetleg befuccsolna a dolog. Vagy ha éppenséggel mégsem lenne semmi, hogyan reagálnának erre a gyerekek?

-           Nagyon jól éreztem magam ma este... meg sem tudnám mondani, mióta nem lazítottam már. – mosolygott rá Tom, amikor kisétáltak az étteremből.

-           Dettó, ez már bőven ránk fért, azt hiszem. Ezer éve nem beszélgettem már felnőttel...

-           Mondd csak... nem... nem rossz ez? Hogy... nos, a történtek után ennyi gyerek vesz téged körül?

-           Nem, éppen ellenkezőleg, gyógyító hatással van rám.

-           Értem...

Megálltak egy pillanatra a sötétben, a város fényei halványan világította meg őket. A férfi meglepődött, mennyire megakarta csókolni Lucy-t, és egy parányi bűntudat is keveredett az érzéshez. Azonban most nemet mondott erre, a szívére akart hallgatni végre, így mire a nő észbe kapott, már gyengéden közelebb húzta magához, várt egy pillanatig, és miután nem kapott elutasító választ, finoman megcsókolta...