Hayley nagyjából ugyanúgy reagált, mint az apja. Tátott szájjal meredt maga elé, hatalmasakat pislogott néha és többször is mintha mondani akart volna valamit.

-              Kicsim...

-              Azt... azt mondod, hogy... ez igaz?

-              Ez igaz...

-              Ezért jöttetek el?

-              Igen...

-              De... és nagyapáék? Ők tudták! És... és...

-              Nem szeretném, ha haragudnál rájuk emiatt... Már nagyon régen volt, és ahogyan ők sem, én sem tudtam, mit tegyek. Hogy mi lenne a helyes... De tudnod kell, hogy egyetlen pillanatig sem jutott eszembe, hogy... hogy te ne legyél nekem. Az első perctől kezdve jobban szerettelek bárkinél a világon. Tomnál is.

-              Tom is eltitkolta... Miért nem jött utánunk? Vagy... nem is tudom, később miért nem keresett minket?

-              Fogalma sem volt róla, hogy te létezel kicsim...

-              De miért nem mondtad el neki?

-              Megtettem. Tegnap. És tudom, hogy sokkal korábban kellett volna, de a kettőnk kapcsolata elég bonyolult. Elszakadtunk egymástól 16 évesen, másik országba, más kontinensre. Kiskorúak voltunk Hayley... De sosem szabad elfelejtenem, hogy a szüleim segítsége nélkül most nem lennénk itt. Egyikünk sem...

-              De attól még... attól ez még olyan... Elszakítottak a szerelmedtől, engem az apámtól!

-              Tudom. Sajnálom, hogy apa nélkül kellett felnőnöd kicsim... Minden erőmmel igyekeztem, hogy elég legyek, de tudom, hogy egyetlen szülő sosem pótolhat kettőt.

-              Anya! – könnyes szemekkel fordult felé és szorosan átölelte a nyakát – Nekem te tökéletesen elég voltál... – szipogta halkan.

-              Nagyon szeretlek, ezt sosem felejtheted el, rendben?

-              Ühüm... – bólogatott, majd elengedte. Bess látta rajta, hogy gondolkodik rajta, feltegye-e következő kérdését.

-              Kérdezz bátran. Bármit.

-              Nem is tudom...

-              Ki vele!

-              És Tom... szóval... ha tegnap tudta meg...

-              Arra vagy kíváncsi, hogyan reagált? – mosolyodott el fájdalmasan. Elméjét rögtön megtöltötték az emlékek, ahogyan azt kérdezte:

-              Ezért mentetek el? Mert... mert teherbe ejtettelek? Értem...

-              Igen, ezért...

-              Gyűlölöm a szüleidet...

-              Ha ez vigasztal, nekik sem vagy a szívül csücske... – mosolyodott el szomorúan a nő.

Néhány pillanatra összenéztek és halványan elmosolyodtak, mint azon ritka alkalmakkor, amikor összevesztek valamin annak idején. Sosem volt hosszú életű a harag közöttük, azonban mindketten tudták, hogy most nem erről van szó. Nem gyerekek már, hanem felnőttek. Felnőtt problémákkal, melyeken nem lehet csak úgy átsiklani.

-              Nekem... kell egy kis idő, azt hiszem. – mondta a férfi végül.

-              Megértem.

-              Hogy végig gondoljam ezt az egészet.

-              Világos és érthető.

-              Majd... majd... szia... – sóhajtott, majd sarkon fordult és elsétált.