-              Tessék, Tom ott volt? – Bess szívverése felgyorsult, amikor felvéve telefonját, a hívó közölte vele, hogy a férfi dörömbölt az ajtóján. Kereste őket.

-              Ahogy mondtam. De mondtam neki, hogy elutaztak Londonba. Nem tudom, de erre úgy elsápadt, hogy pillanatok alatt eltűnt, meg sem várva, míg közlöm, hogy csak pár napra...

-              Hová ment, nem tudja?

-              Nem mondta, csak felszívódott.

-              Értem. Nagyon köszönöm, hogy felhívott!

-              Nincs mit.

Bess nagy sóhaj kíséretében rakta le a telefont, és már tárcsázta is Tom számát. Lehet, hogy most nem a legjobb a viszonyuk, de attól még meg kell nyugtatnia, hogy nem lépett le végleg.

-              Ki van kapcsolva... – bosszankodott.

-              Anya... – szólalt meg mögötte Hayley, a frászt hozva a nőre – Mi folyik itt?

-              Semmi kicsim, minden rendben...

-              Nem vagyok már kisgyerek... Összevesztetek Tommal, igaz?

-              Igen...

-              De majd kibékültök, igaz?

-              Nem olyan biztos... – húzta el a száját szomorúan – De remélem.

-              Mi történt? Tegnap még minden rendben volt, de a buli után, amikor hazaértem...

-              Gyere... A nagyapa jól van, menjünk el sétálni... rendben?

-              Oké... – bátortalanul követte anyját, mintha attól félne, hogy valami rossz hírt fog közölni.

Talán tízpercnyi sétára onnan, leültek egy padra a Green Parkba. Bess egy ideig hallgatott, fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá, pedig ezek alatt a hosszú évek alatt annyiféleképpen felépítette beszédét a témával kapcsolatban. Azonban most, amikor mondania kellett volna valamit, nem jött hang a torkára.

-              Anya... megijesztesz...

-              Ne haragudj kicsim, nem akarom rád hozni a frászt, én csak...

-              Mondd már, mi van! Soha többé nem megyünk vissza, vagy mi?

-              Az lesz a legjobb, ha az elején kezdem... Mielőtt Londonba költöztünk volna, és te megszülettél volna, Tommal egy osztályba jártam.

-              Tudom...

-              Nagyon jó barátok voltunk.

-              Tudom...

-              Hogy pontosabban fogalmazzak, barátoknál több azért. Szerettük egymást.

-              Tudom...

-              Amikor anyáék tudomást szereztek a kapcsolatunkról, eltiltottak minket, mert Tom szerintük nem illett hozzám... De minket nem lehetett csak úgy elválasztani, makacsak voltunk és szerelmesek. A mai napig.

-              De aztán mégis eljöttetek.

-              Igen...

-              És megismerted apát. Teherbe estél, ő pedig lelépett. De te mindvégig Tomot szeretted, igaz?

-              Igaz. Vagyis igaz is, meg nem is.

-              Mármint?

-              Mindvégig Tomot szerettem, és szeretem most is. De... a különbség az, hogy amikor ideköltöztünk, én már várandós voltam.

-              Mi?

-              Ezért jöttünk el.

-              Azt akarod mondani, hogy... hogy... mi? Az nem lehet, hogy...

-              De igen. Tom az édesapád...