-              Apa! Hogy vagy? – lépett az ágy mellé Bess halvány mosollyal az arcán. Láthatóan jobban volt, bár el sem merte képzelni, milyen állapotban lehetett, amikor behozták.

-              Jól kicsim, itt mindent megtesznek értem! – mosolygott rá vissza.

-              Ennek örülök... féltem, hogy rosszul fogod viselni, gyűlölöd a kórházakat... – fogta meg a kezét.

-              De nem az orvosok miatt!

-              Szia nagyapa! – nyomott egy puszit az arcára Hayley.

-              Mindened megvan? Szükséged van valamire? – aggodalmaskodott Bess anyja homlokráncolva.

-              Mindenem!

-              Felhívtad már Tomot, hogy hol vagyunk? – súgta Hayley Bess-nek, aki a név hallatán elsápadt.

-              Majd elintézem. Apa, ha...

-              Kimennétek egy pillanatra? – kérte a férfi.

-              Öhm... persze...

-              Te ne... – nézett a lányára.

-              De...

-              Beszélnem kell veled...

-              Oké...

Hayley-ék lementek addig a büfébe egy kis harapnivalóért, ugyanis a gépen csak rágcsálnivalót tudtak enni. Bess pedig leült az ágy melletti székre.

-              Miről szeretnél beszélgetni?

-              Hol van Tom?

-              Gondolom, dolgozik...

-              Miért nincs itt?

-              Azt hittem, nem kedvelitek őt. Miért lenne itt?

-              Csak ezért nincs itt? – úgy nézett rá, mintha a gondolataiban olvasna.

-              Nem... – sóhajtott a nő.

-              Mi történt?

-              Elmondtam neki, hogy Hayley az ő lánya...

-              És nem örült?

-              Örült neki, mert megszerette, de mérges rám, amiért nem mondtam hamarabb... de nem akartam, hogy csak azért szeresse, mert az övé... és nem tudtam, hogyan mondjam meg...

-              Nem hibáztathatod ezért...

-              Nem is teszem... megértem, hogy így érez...

-              És most akkor mi lesz veletek?

-              Fogalmam sincs... mindenesetre jót fog tenni pár nap gondolkodási idő mindkettőnk részéről...

-              Hayley tudja?

-              Nem...

-              Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje? Nézd kicsim, tudom, hogy annak idején gyáván elfutottunk a probléma elől, és csak magunkra gondoltunk, meg a jó hírünkre, de sok év eltelt. Nem mondom, hogy ha visszamennénk az időben, máshogy cselekednénk. De azt hiszem, hibáztunk. Ki tudja, mi lett volna...

-              Apa...

-              Amikor utoljára beszéltünk, boldognak tűntél. Tom miatt. Egy család lehetnétek végre. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és az, hogy így alakultak a dolgok, talán el volt rendelve. De az is, hogy újra találkozzatok. Hiszen ugyanúgy szeretitek egymást, mint annyi évvel ezelőtt. Hányan mondhatják el ugyanezt?

Az ajtón való dörömbölés lassan az egész házat felmérgelte. Páran kiszóltak, hogy hagyja már abba, de Tom szüntelenül folytatta. Nem adja fel, míg ki nem nyitják.

-              Jó ember! – szólt rá valaki a szomszéd lakás ajtaján kinézve.

-              Elnézést... nem tudja, hol vannak?

-              Bess és Hayley? Reggel elmentek.

-              Elmentek? Hová?

-              Csak annyit mondott, hogy visszamennek Londonba! Elég sietősen távoztak...

-              Hogy mi?

Tomnak zúgott a füle. Újra megtörténik, újra elment, újra egyedül maradt. Elveszítette, de most már nem csak a nőt, de a lányát is. Ennyi lenne hát? Szüksége volt egy kis levegőre, így intett egyet, mormogott egy „köszönöm” félét, majd letántorgott a lépcsőkön, ki az utcára. Most mihez kezd...