Tom másnap úgy ébredt, hogy döntésre jutott. Először is meg fogja kérdezni a gyerekeket, mit gondolnak az egészről, örülnének-e, ha újra randizna valakivel, esetleg megismerne egy nőt.

-           Apa! Majonézt tettél a lekváros kenyeremre! – vigyorgott Benjamin jól szórakozva apja szétszórtságán.

-           Bocsáss meg, ne haragudj! – kapott észbe a férfi- Te Ben… Te… te mit gondolsz a nőkről?

-           Hogy mi? – visított a kisfiú nevetve.

-           Úgy értem… - vett egy nagy levegőt- Te… te örülnél, ha ebben a házban lenne egy nő, aki… aki gondoskodik rólatok, mikor én nem vagyok itthon, aki reggelit csinál nektek…

-           Lucy itt van!

-           De úgy értem, állandóan…

-           Házvezetőre gondolsz? Mert az egyik osztálytársamnak van, és azt mondja…

-           Nem, nem házvezetőre… úgy értem mint… mint az én társamra…

-           Munkatársad?

-           Nem! – sóhajtott idegesen Tom.

-           Anyu helyére…

-           Nem anyu helyére… mindig is ő lesz az igazi nő az életemben, én csak arra gondoltam, talán hiányzik nektek valaki. Valaki, aki…

-           Szerintem jó ötlet, hogy randizz más nőkkel… - nézett rá Benjamin komoly arckifejezéssel.

-           Igen? Nos, ha így gondolod… Talán hétvégén is elhívhatnám Lucy-t…

-           Az nagyszerű lenne! – csillant fel a fiú szeme- Elmehetnénk valahová együtt!

-           Persze, ha akartok! Ha utána épségben hazahoz titeket!

-           Hogy utána hazahoz minket?

-           Persze, hiszen nem éjszakázhattok idegen helyen. És úgy lennék a legnyugodtabb a randin, ha tudom, hogy otthon vártok rám!

-           Várni? Mi? Hárman? Raven, Lucy, és én?

-           Igen…

-           Én azt hittem… azt hittem… - szomorodott el Ben.

-           Mit hittél? – ráncolta a homlokát Tom. Vajon mire gondolt a fia, kivel megy? Lehetséges, hogy… Á, nem, az ki van zárva. Teljesen össze volt zavarva. Talán a fia azt hitte, Lucy-val megy el?

-           Semmit…

Benjamin némán ment a szobájába, felvette iskolatáskáját és egy szót sem szólt, az iskoláig is csendben ült a kocsiban. Raven persze végigfecsegte az utat, amitől Ben csak még hallgatagabbnak tűnt, mint máskor. Tom tudta, hogy valami rosszat szólt, de… de hogy Lucy miatt legyen a fia szomorú, amiért nem vele randizik… Mióta ismeri a nőt? Egy hete talán? Egy hete. Na várjunk csak… hiszen Ben akarta, hogy ő legyen, mert a barátjával vele voltak a játszótéren. De vajon hányszor? Ő arra következtetett, hogy csak egyszer, de miből is? Hiszen semmi ilyesmiről nem volt szó, csak hogy voltak. De hogy hányszor… Lehetséges, hogy már többször is és a fia megkedvelte Lucy-t.

Aznap este, miután a nő elment és ő újra átgondolt mindent, úgy döntött, újra beszél a fiával. Egész nap másra sem tudott gondolni, csak Lucy-ra. Igazán szép nő, és kedves is, igazából minden megvan benne, amit akarhat egy nőtől… De mégsem. Ő nem Emma. A vicces az, hogy még csak nem is hasonlít rá, semmilyen értelemben. Sehogy sem. Külsőleg sem, de belsőleg aztán végképp nem. Persze mindketten kedvesek és jól bánnak a gyerekekkel, Lucy mégis teljesen más. Már ahogyan Tomra néz is. Vajon a nőnek tetszik egyáltalán? Mióta hajnalig beszélgettek, nem találkoztak hosszabb időre, csak míg Tom megköszönte a munkáját és elment.

-           Úgy érzem, reggel valamivel megbántottalak… - ült le Benjamin ágyára végül.

-           Nem bántottál meg semmivel apu! – bújt hozzá a kisfiú.

-           És mit gondolsz az egészről? Úgy értem azon túl, hogy szerinted jó ötlet?

-           Azt gondolom, hogy Lucy megfelelő lenne nekünk! – jelentette ki köntörfalazás nélkül.

Miért is szépített volna, hiszen gyerek. A gyerekek nem ismerik még, mi az a tapintat, vagy a kegyes hazugság, egyszerűen csak elmondják, mit gondolnak. Tom ezt szerette bennük is ennyire. Az igazmondást, bármennyire is fájjon neki. Így hát Tom még aznap éjjel telefonált egyet…