Bess kinyitotta a szemét és Tomra nézett. Ő nem szólt semmit, csak döbbenten meredt maga elé. Mintha mondani akart volna valamit, de nem jutott szóhoz. Visszazárta ajkait és hümmögött egyet. Majd újra semmi. Így ment ez, nagyjából tíz percen át hallgatott, majd ismét szólásra nyitotta száját, de ismét semmi. Újabb hümmögés... Még párszor ugyanez.

A pincérnő aggodalmasan figyelte őket messziről, jobb szemöldöke kérdőn szaladt fel a homlokára. Bess reszketősen kifújta a levegőt.

-            Azt hiszem... – rekedt volt a hangja. Mit mondhatna? Tom semmit sem reagált. – Azt hiszem, én most... – felállt és kifizette a vacsorájukat, amihez hozzá sem nyúltak. Elköszönt a pincérnőtől, aki még mindig nem értett semmit sem, de nem foglalkozott vele.

A férfira nézett, aki továbbra is maga elé meredt.

-              Szia... – hang nélkül hagyta el a kávézót. Bess a hirtelen hőmérsékletváltozásra fogta, hogy elhomályosul a tekintete. De mire fogja remegő ajkait?

-              Bess!

Néhány tétova lépés után megállt. Mély levegő. Megfordult. Tom tőle néhány méternyire állt. Igyekezetett összeszedni magát. Bess legszívesebben a karjaiba vetette volna magát és addig csókolgatta-, addig becézgette-, csitítgatta volna, míg meg nem nyugszik és meg nem ért mindent. Míg el nem hiszi, mennyire szereti. De elhinné ezt neki? Elhinné bárki is?

-              Magyarázd meg... – mondta halkan.

-              Tom...

-              Magyarázd meg... – csattant fel idegesen, mire a nő összerezzent. Megérdemelte – Magyarázd meg, miért csak most mondod. Hogy miért nem szóltál már az elején. Annyi alkalmad lett volna. Azt mondtad, hogy Hayley apja már... hogy is fogalmaztál? Nincs a képben? Miért nem mondtad el, hogy én vagyok az? Mégis mit... mi a fenét vártál tőlem? – halkult el a végére és csüggedten túrt bele a hajába. Próbálta fékezni az indulatait. De kinek ment volna jobban a helyében?

-              Azt vártam tőled, hogy... Nézd, fogalmam sincs. Azt akartam, hogy ne azért szeresd meg Hayley-t, mert a lányod, mert nincs más választásod, mert szeretned KELL. Hanem azért, amilyen. Megszeretted...

-              Naná, hogy megszerettem... – lépett közelebb.

-              Ezért nem mondtam el, és mert gyáva voltam. Nem tagadom. Féltem attól, hogyan reagálsz. Hogy nem akarod... hogy sok lenne... hogy hirtelen nem tudnál mit kezdeni az egésszel. De amikor láttam, hogy megkedvelitek egymást... – elszorult a szíve.

-              Akkor kellett volna mondanod.

-              Nem mertem. Azt hittem, meggyűlölsz, ahogyan most...

-              Nem gyűlöllek téged Bess, de kérlek, ne várd tőlem, hogy ne is haragudjak rád.

-              Nem várom. Ha nekem esnél, vagy ha szó nélkül itt hagynál a fenébe, azt is megérteném.

-              Állj meg egy pillanatra... Amikor anya azt mondta, beszélnünk kellene végre...

-              Tudta...

-              Mégis mióta? – sóhajtott fel hitetlenkedve. Néhány furcsán néző járókelőtől eltekintve az utca néptelen volt.

-              Már akkor rájött, amikor először meglátta Hayley-t. Utánam jött, hogy ő a te lányod-e...

-              Értem. Még vak is vagyok... – nevetett fel keserűen.

-              Nem erről van szó...

-              Hát miről? A saját lányom és...

-              Nézd, mindenki szerint Hayley rám hasonlít inkább... külsőleg igazuk is van. Leszámítva, hogy a te szemedet örökölte. De csak én tudom, hogy belsőre inkább olyan, mint te. Megkedvelted őt, mert teljesen egy hullámhosszon voltatok, mert ugyanolyanok vagytok. Hayley még nem is ismert téged, amikor már eldöntötte, hogy rádiós akar lenni. Te is már fiatalon az szerettél volna lenni, emlékszem. Mit gondolsz, mit éreztem, amikor elmondta nekem, hogy az ő álma is ez? Büszke voltam rá, ahogyan az... az apjára is annak idején.

-              Hallgattál engem?

-              Tudod, hogy igen...

-              Nem, nem úgy értem, hogy mióta itt laksz... előtte...

-              Véletlenül tudtam meg, évekkel ezelőtt... igyekeztem, nyomon követni téged, mert úgy éreztem, mintha ott lennél. Mellettem. Nyomon követtelek minden nap. Volt, amikor rossz kedved volt, volt amikor jó... és... – nem tudta folytatni. Elfogyott az ereje.

-              Ezért mentetek el? Mert... mert teherbe ejtettelek? – nem nézett a nőre. Furcsa volt ilyet kérdeznie. De még így is látta, ahogyan  ő bólint. – Értem...

A hangja keserű volt és élettelen. És szomorú. Nagyon-nagyon szomorú.