-           Köszönöm… - köszörülte meg a torkát Tom pár, órának tűnő másodperc után.

-           Bocsánat… - kapta el a tekintetét Lucy- Akkor én megyek is… holnap találkozunk…

-           Igen, akkor holnap!

-           Kitalálok, köszönöm… viszlát…

Csend volt. Tom önmagát ostorozva rogyott le a kanapéra, és mint annyiszor az elmúlt évek alatt, erőt vett rajta a bűntudat. Hát persze… valaminek mindig emlékeztetnie kell a veszteségre. Hogyan is lehet boldog Emma nélkül. Lehetetlen. Mindig bűntudata volt, ha jól érezte magát, akár csak pár percre is. Nem érdemli meg, hogy jó kedve legyen, hiszen nem vigyázott Emmára. Nem vigyázott rá eléggé ahhoz, hogy életben maradjon… Mint szeretteik halálakor az emberek általában, ő is magát hibáztatta. Tudta, hogy az önsajnálat nem vezet semmire, mégsem volt senki sem, aki megmutassa neki, hogy nem ő tehet róla. Önmagát elkönyvelni a hibásnak könnyebbnek tűnt, mint igenis szembe nézni a veszteséggel. Pedig már 3 év eltelt. 3 hosszú év egyedül és magányosan…

Lucy tudta, hogy rosszat szólt és elrontott mindent. Nem tudott sokat a történtekről, ahhoz azonban nem kellett észlénynek lennie, hogy lássa, a férfi szenved. És senki sincs, aki segítene rajta, aki kihúzná őt az önsajnálat mocsarából, melyben már nyakig benne van. Ám ez nem is az ő dolga lesz, hisz alig pár napja ismeri a férfit. Még ha vonzónak is találja, akkor sem. Ez édes kevés. De valakinek muszáj, pokolian rossz nézni, hogy rögtön egy nevetés után szeme elfelhősödik és erőt vesz rajta a bűntudat. Akárhogy is próbálja takargatni, ő már nem először találkozott ezzel a jelenséggel. Ő maga is átélte, csak már régen eltemette magában azt a kínzó fájdalmat. A különbség kettejük között az, hogy ő szembe mert nézni vele, mert tudta, meg kell tennie. Fiatal még ahhoz, hogy lemondjon az életről. Az igazi életről.

Tett érte, küzdött a fájdalom ellen és végül célba ért. Már rá tud úgy nézni a gyerekekre, hogy ne saját múltja jusson eszébe. Egy kicsi kéz, egy szomorú arc, könnyes kék szemecskék, bánatos sóhaj minden reggel a kórházban.

Aznap viszont engedett az emlékeknek, elővette elrejtett képeit a dobozokból és fellapozta őket. Amikor még volt családja… Volt férje, volt kislánya… Egy pillanat alatt szertefoszlott minden. Egy boldog család nézett vissza rá, ami már a múlté volt. Több mint 5 éve. Több mint 5 éve annak, hogy kislányánál diagnosztizálták a rákot, bár még csak két éves volt, több mint 4 éve, hogy a kislány belehalt a kórba. És több mint 3 éve, hogy férje elhagyta. Nem hibáztatta érte. Ez az egész tragédia megváltoztatott mindent. Ő maga is megváltozott.

Most mások gyerekeire vigyáz, talán azt remélve, ezzel jóváteheti, hogy kislányára nem tudott annak idején. Nem az ő hibája volt, ezzel tisztában volt. Mégis annak érezte. Valamit tehetett volna. Bármit. Csodát… csak hogy a lány ma is éljen. De nem ment neki…

Tom másnap már nem sietett annyira haza, mint előző nap, valami megváltozott benne, mintha Lucy olyan területre gázolt volna a lelkében, amihez nem volt joga. Haragudott rá. És minden másra is, ami Emmára emlékeztette, arra, hogy kudarcot vallott.

Lucy pontosan tudta, hogy a férfi miért jár későn haza, annak ellenére, hogy azt mondta, igyekszik a lehető leghamarabb hazaérni a gyerekekhez. Miatta. Amiért rosszat szólt.

-           Köszönöm a mai munkáját is! – köszönt el tőle Tom, amikor hazaért este 9-kor.

-           Nincs mit, esetleg…

-           Igen?

-           Mondanom kell valamit!

-           Igen?

-           Bocsásson meg a múltkori mondatomért… tudom, hogy semmi közöm hozzá és rossz témába szaladtam, bár nem szándékosan… Ha emiatt rosszul érzi magát, nyugodtan rúgjon ki, de emiatt nem kell később hazajönnie… ez a maga háza, a maga gyerekei… Tudom, hogy rossz érzés, hogy fáj a múlt, de…

-           Honnan tudhatná… - mosolyodott el keserűen Tom.

-           Velem is megtörtént…

-           Igen? Elvesztette a feleségét?

-           Nem… - hajtotta le a fejét Lucy fájdalmasan.

-           Akkor nem tudja, milyen érzés ezzel a tudattal élni… a tudattal, hogy vigyázhattam volna rá, mégsem ment… elszúrtam… és fogalma sincs, milyen felébredni nap, mint nap azzal az érzéssel, hogy az én hibám… Nem tudja milyen!

-           Én a lányomat veszítettem el…