-           Csak hogy képben legyek… nincsenek zűrös dolgai, ugye? Semmi maffia kapcsolat… - kísérte ki Tom.

-           Nem, az éppen nincs! – mosolyodott el- Ne aggódjon! Vigyázok a gyerekeire! – fordult felé - Ha szeretné, megadhatom néhány korábbi család számát, hogy…

-           Nem, nem, a gyerekek kedvelik, nekem ennyi elég. Reggel elviszem őket suliba meg oviba, de délután Benjaminért 2-re, Raven-ért pedig 3-ra kell menni! Leírtam ide a címeket, de biztosan ismeri, nincs vészesen messze. Mindig lesz annyi pénz itthon, hogy esetleg vásárolni tudjon, vagy rendelni valamit. Ez itt a pótkulcs, ezzel bejöhet. A telefonszámom is a lapon van, a tanárt és az óvónőt felhívom még ma, hogy ön fog értük menni. Mi is kell még… a leckét előbb meg kell csinálni és aztán játszhat Ben, Raven balettre jár kedden és csütörtökön, ugyanott az óvodában, de az csak 4-kor kezdődik, előtte mindig hazahozom, hogy ebédeljen és elkészüljön. Ne adjon nekik sok édességet, és azt sem szeretem, ha sokat tv-znek, csak összevesznek rajta. Azt hiszem, ennyi lenne. A játszótérre bármikor leviheti őket, de csak óvatosan, Ben szeret felmászni mindenre. Az öcsém számát is leírtam, szükség esetére. Ha esetleg magának nem lenne jó valamelyik nap, mert közbe jött valami, időben szóljon és megoldom. Minden nap telefonálni fogok, hogy hánykor érek haza, igyekszem megoldani, hogy minél hamarabb jöhessek. A fizetését hogy akarja megkapni? Havonta? Hetente, kéthetente?

-           Szerintem a kéthetente tökéletes lesz…

-           Rendben és nagyon köszönöm, hogy segít!

-           Nagyon szívesen teszem!

-           Akkor hétfőn találkozunk, jó hétvégét!

-           Viszont! Viszontlátásra, sziasztok! – intett a gyerekeknek is, majd sarkon fordult és elsétált.

-           Na gyerekek? Örültök? – guggolt le Tom.

-           Igen! – ugrottak a nyakába a kicsik, majd megkapaszkodva hagyták, hogy apjuk a szobájukba vigye őket.

Hétfő reggel Tom kíváncsian ébredt fel, vajon hogy fog összejönni ez az egész bébiszitteres dolog? Remélte, be fog válni. Ugyanakkor rossz érzése is volt ezzel kapcsolatban. Mintha lepasszolná a kölykeit. Pedig egy fél pillanatra sem jutott ilyesmi az eszébe, mindannyiuk életét akarta megkönnyíteni vele, mert tudta, hogy ha eljárkálna a munkából néhány órákra, a főnöke kirúgná, márpedig ha kirúgná… akkor bajban lennének. Az öccsére sem sózhatja rá őket mindig, neki is megvan a maga élete.

Este 6 körül hazatelefonált, hogy hogyan mennek a dolgok, vajon bevált-e eddig Lucy, bár tudta, hogy befog. A gyerekeknek nem felel meg akárki, és ha azt mondják, hogy Lucy jó, akkor az úgy is van. 7-re ígérkezett haza, de csak fél 8-kor szabadult, pedig el akarta még érni a gyerekeket, mielőtt lefekszenek aludni.

-           Megjöttem, jó napot! – súgta a nőnek, amikor a nappaliban találta- A gyerekek? Alszanak?

-           Mint a bunda!

-           Nagyon köszönöm. Rosszalkodtak?

-           Nem, nagyon helyesek voltak.

-           Apu! – szaladt ki Benjamin visítva és apja derekára kapaszkodott.

-           Fiatalember, azt beszéltük meg, hogy legalább úgy teszünk, mintha aludnánk! – guggolt le hozzá a nő mosolyogva- Bocsásson meg… - nézett fel Tomra- De a mese azt hiszem, nem a kellő hatást érte el…

-           Mit mesélt neki?

-           Találtam egy Pókemberes könyvet a polcán…

-           Ajjaj! – emelte fel Bent Tom- Attól ez a kis csirkefogó megvadul! – rázta meg fiát nevetve, majd letette- Fél percet kapsz, hogy elaludj, nyomás, különben hagyom, hogy Raven felöltöztessen az egyik tüllébe, mit szólsz?

-           Nee! – rohant vissza az ágyba a fiú, Lucy csak nevetve nézett utána.

-           Helyesek a gyerekei, nagyon hasonlítanak a… - feleszmélvén, hogy rossz témába szaladt, elharapta a mondatot, minek vége feszülten és fájdalmasan ott lógott a levegőben.