-           Nem hiszem el, hogy tényleg belementem ebbe Benjamin… - sóhajtott Tom a kanapéra dőlve fia mellé.

-           De a játszótéren találkoztam vele és kedves volt!

-           Ezzel így semmi baj sincs kisfiam, de nem ismerem őt. Hogy merjelek titeket rábízni?

-           Pontosan ezért jön most el, hogy megismerd egy kicsit apa!

-           Szóval akkor őt nem fogjátok elkergetni, mint az előző bébiszitter jelölteket? – nézett fiára, majd kislányára felváltva.

-           Ne hívd így, már 8 éves vagyok, nem kisbaba! – kérte ki magának Benjamin.

-           De a húgod csak 5!

-           Aki jövőre iskolás lesz! – szegte fel a fejét Raven dacosan.

Tom imádta, amikor gyerekei azt bizonygatják, mennyire nagyok már, amivel persze az ellenkező hatást érik el.  Lánya rózsaszín balett ruhában vastag tüllel, fehér harisnyában és babarózsaszín cipőcskében aligha festett nagylánynak és fia focizástól saras pólója, nadrágja és baseball sapkája aligha felnőtt viselet. De tudta, gyerekeinek most az egyszer igazuk van, tényleg kellene már valaki, aki elmegy értük az iskolába és az óvodába. Nem rég előléptették, több munkája lesz, ráadásul sosem tudni, hogyan végez majd. Viszont gyerekeit sem akarta mindig az öccsére bízni, így hát találni kellett valakit, aki elvállalná a felügyeletüket, míg haza nem ér a munkából.

-           Legyen! Mikorra beszéltétek meg?

-           Azt mondta, szombaton délután 3 felé, nem akar ebéd közben zavarni…

-           Akkor ebédeljünk meg, Ben, te teríts meg kérlek, Raven, te pedig menj és moss kezet!

Az ebéd úgy zajlott náluk, mint minden szombaton, Tom ragaszkodott hozzá, hogy együtt egyenek, hisz egy család. És felesége halála óta mindenhez ragaszkodott, ami akkor volt, mikor még… mikor még minden jó volt. Imádkoztak, mint minden ebéd előtt, édesanyjukért és mindenkiért, akit szeretnek, majd hozzá láttak az ebédhez.

Tom gyorsan elmosogatott és rendet rakott a nappaliban, nem akarta, hogy a lehetséges új bébiszitter máris romhalmazként lássa a lakást, ahol a gyerekek játékai szét vannak szórva.

-           Viselkedjetek szépen! Ha még egy nénit elkergettek, jöhettek gyalog haza a város másik feléről, világos?

-           Világos apa! – vágták rá a gyerekek bűbájos mosollyal az arcukon, aztán megszólalt a csengő.

Az ajtóban egy rövid barna hajú nő állt, zöld szeme Tom arcán járt, kedvesen mosolygott és a kezét nyújtotta.

-           Jó napot Herr Kaulitz, én Lucy Warren vagyok!

-           Jó napot! – rázta meg a kezét finoman a férfi, majd beljebb engedte- Fáradjon a nappaliba és foglaljon helyet.

-           Köszönöm…

-           Lucy! – szaladt hozzá Benjamin jókedvűen- Én mondtam ugye? Az iskolában is mindig apu után néznek a nénik, mert jóképű!

-           Az… - köszörülte meg a torkát zavartan a nő.

Tom el sem merte képzelni, miről cseverészhettek ezek ketten a játszótéren, amikor megismerték egymást. Őt beszélték ki? Nem akarta elhinni, hogy a fia ilyen kellemetlen helyzetbe hozta. Lucy alkatához megfelelően vékony volt, rövid, alig 5 centis haja nagyon jól állt neki, amit kevés nőről lehetett volna elmondani. Zöld szeme mosolyogva hallgatta Benjamin szövegelését, szája vékony volt, arca szív alakú. Takarosan öltözködött, mégis divatosan, mint egy fiatal anyuka. Annyira más volt, mint Emma…

Erőt véve a keserű emlékek okozta némaságán, a nőhöz fordult és félbe szakította fia csivitelését.

-           Szóval akkor, ha jól értem, elmenne a gyerekekért az iskolába és az óvodába, hazahozná őket és addig maradna, amíg haza érek? Nem gond ez önnek?

-           Igen, így gondoltam én is! Nem lakom messze, pár utcával lejjebb, így találkoztam a gyerekekkel is, amikor Benjamin egyik barátjának a szüleivel voltak lent pár napja. Sajnos, az eddigi munkaadómat kirúgták az állásából, így már nem tudott fizetni egy bébiszittert…

-           Tehát hétfőn már kezdene is?

-           Igen, az nagyon jó lenne…

-           Rendben, nem látom akadályát! – állt fel Tom majd egy kézfogással pecsételték meg az „üzletet”.