-              Teljesen felesleges volt ez a jelenet! – jegyezte meg Bess anyja, amikor odaért hozzájuk. Természetesen egyetlen másodperc sem kerülte el a figyelmét, és egyáltalán nem tetszett neki, amit látott.

-              Milyen jelenet? – ráncolta a homlokát Tom, de magában roppant jól szórakozott. Ezt a nőt mindig is higgadtnak és eltökéltnek látta, de most zavarodottság ült ki rendezett vonásai helyére.

-              Teljesen megértem, hogy magának ez felettébb mulatságos Mr. Akárkiislegyen, de ezek itt befolyásos emberek, akik nem nézik jó szemmel, ha nyilvánosan mászik rá valakire. Egyet is értek velük... pláne, ha a lányom az áldozat.

-              Áldozat? Rámászás? – húzta fel a szemöldökét Bess – Ugyan. Ez egy csók volt. Egy ártatlan csók.

-              Annyira azért nem ártatlan... – súgta a fülébe a férfi rekedten, mire a nő is megborzongott.

-              A lányom nem magához való. – közölte jéghidegen az asszony, megsemmisítő pillantást küldve felé.

-              Apának már nem kellene itt lennie? – kérdezett közbe Bess, ezzel jól összezavarva anyját.

-              Öh... d-de... úton van már, a repülőgépe nyilvánvalóan késett...

-              Beszéltetek?

-              Mint azt tudod, a repülőgépen ki kell kapcsolni a telefont.

-              Hiányzik már...

-              Persze, hogy hiányzik. Mert ő mindig is a cinkosod volt, nem igaz? De szépen megkérlek, hogy bírj magaddal még egy kicsit, utána mehetsz, amerre látsz.

-              Most csak Hayley számít, hogy ő jól érezze magát a szülinapján!

-              Hayley pedig tortát szeretne, hol van már? – szólt közbe a lány erőltetett vidámsággal, és Bess büszke volt rá ezért. Legalább a látszatot fent akarta tartani, mert tudta, hogy ez fontos a nagyanyjának.

-              Máris szólok valakinek kincsem! – mosolygott rá az asszony és egy szempillantás alatt mosoly jelent meg az arcán.

-              Köszönöm!

-              Ügyes volt! – kacsintott a lányra Tom.

-              Azt hiszem jobb, ha az este hátralévő részében nem nagyon érsz hozzám. A végén még megvádolnak a megerőszakolásommal... – súgta Bess.

-              A kezedet azért megfoghatom néha? – simított végig a felkarján gyengéden, majd az alkarján is, míg el nem jutott az érzékeny csuklóhoz. Érintése nyomát libabőr követte, végül összekulcsolta kezeiket.

-              Azt talán...

-              És puszit adhatok?

-              Arca...

-              Hm... – gyengéd, hosszú puszit adott az ajkaira.

-              Ez nem az arcom volt.

-              Hupsz... – vigyorodott el komiszan – Egy magamfajtának gondjai vannak az anatómiával...

-              Hazug disznó... – mosolyodott el Bess is és követték a terem közepén egyre csak sokasodó embereket.

-              Nos emberek! Mindannyian az én szeretett unokám miatt vagyunk most itt. Két ember van most itt, akiknek te vagy a legfontosabb a világon...

Bess szíve hatalmasat dobbant, ujjai megremegtek, amit Tom is észrevett, de nem tudta, minek tulajdonítsa. A nő persze őrlődött... most el fogja árulni? Itt mindenki előtt?

-          De azt hiszem, mind jobban járunk, ha nem a lányom, hanem én folytatom a beszéldet... – nevetgélt az asszony.

Bess kiengedte az addig bent tartott levegőt. Paranoiás. Ha az anyja el is árulná őt, nem ekkora tömeg előtt tenné, nem igaz? Hiszen semmit sem gyűlölt jobban, mint a megalázó jeleneteket és a magánélet kiteregetését.

-              Jól vagy? – súgta a nő fülébe Tom.

-              Persze... minden a legnagyobb rendben... Minden a legnagyobb rendben...

Nyíljon meg, nyíljon meg, nyíljon már meg ez az átkozott föld alattam...