Csiga helyett spagettit készítettek ebédre. Megterítettek az étkezőben és hozzá láttak, munkájuk gyümölcsét elfogyasztani.

-              Jó étvágyat! – mondta Hayley jó nagy adag tésztát a villájára csavarva.

-              Azért meg ne fulladj! – mosolygott rá Bess.

Tom csak nézett rájuk. Szerette a lakását, amikor annak idején megvette, rögtön beleszeretett. De mindeddig fel sem tűnt neki, mennyire üres. Hatalmas nappali, de fele akkora is elég lenne, két fürdőszoba, de minek, vendégszoba a nem létező vendégeknek. Évek óta most érezte magát igazán otthon.

-              Tudod, év végéig meg kell csinálnunk a jogosítványt anyu... – tért vissza a lány hangjára.

-              Igen, és?

-              Arra gondoltam, hogy gyakorolhatnánk, ha ráérsz, suli után. A többiek is mind gyakorolnak a szüleikkel. Agatha apukája minden nap elviszi egy órára és sokat fejlődött már.

-              Nem tudom kicsim, most jön a főszezon, múzeumok éjszakája lesz és nagyon sok a tennivaló, úgy tűnik, sokáig bent leszünk...

-              Értem...

-              Ne haragudj, de megoldom, amikor csak lehet. Nem ígérek semmit.

-              Jól van, megértem! Majd vezetünk, ha ráérsz!

-              Egyébként meddig vagy iskolában Hayley? – kérdezte Tom.

-              Általában kettőig, miért?

-              Értem. Nekem minden hétfőn, szerdán és pénteken hatig van műsorom, de a többi napon éppen kettőig...

-              Igen?

Bess a férfira kapta a tekintetét aki kérdően nézett vissza rá. De ő azt sem tudta, mit szóljon hirtelen. Ha arra gondol, amire gondol, most azonnal körbe csókolja őt. Talán ha másról lett volna szó, nem tetszett volna neki, hogy lánya minden másnap mással töltse a délutánt, de Tom az apja volt. Neki igenis jár az idő. Még ha nem is tud róla.

-              Igen. Így arra gondoltam, ha Bess-nek nem gond...

-              Azt hiszem, nem... – mosolyodott el a nő.

-              Micsoda? – nézett rájuk kíváncsian.

-              Ha velem is beéred, talán segíthetek neked... Mondjuk, hogy suli után felszednélek autóval és talán elmehetnénk ebédelni. Te vezetsz...

-              Komolyan? – csillant fel a lány szeme és azonnal izgatott lett. – De várjunk csak!

-              Mi a baj?

-              A rádiózás és most ez. Azt hiszem, túl sok lenne, nem? Úgy értem, nem akarom ennyire felforgatni az életed és...

-              Miért forgatnád fel?

-              Olyan rendes volt tőled, hogy bejöttél a suliba is...

-              Hagyd abba, elpirulok... – mosolyodott el a férfi – Nem szeretnéd?

-              De igen, nagyon örülnék neki, de...

-              Akkor ezt megbeszéltük! – csapta össze tenyerét határozottan – Kedden kezdünk! És vigyázz, szigorú leszek!

-              Lehet, hogy ezt még megbánom?

-              Azért azt nem!

-              Erre inni kell! Hozok be egy kis bort... úgy értem nektek! – tette hozzá anyja tekintetét látva, majd felpattant az asztaltól.

-              Köszönöm... – súgta Bess.

-              Ugyan, hagyd. Jó móka lesz ez.

-              Akkor is.

-              Tudom, hogy nem én vagyok az apja, de kedvelem. Jó érzés segíteni neki. És különben is, a fiatalok megfiatalítanak minket, öregeket.

-              Nem vagy te még olyan vén csont! – mosolyodott el Bess.

„Tudom, hogy nem én vagyok az apja...” A tökéletes alkalom, hogy bevalljon mindent, hogy elmondja az igazságot. De valóban az? Létezik egyáltalán tökéletes hely és idő arra, hogy egy ekkora volumenű dolgot elmondjon? Titkolod tovább, vagy bevallod? Szeressen tovább, vagy gyűlöljön meg?