Hayley dúdolgatva nyitotta ki a bejárati ajtót. Hatalmas cuppanós puszit nyomott éppen vacsorát főző anyjának arcára, majd elvonul a szobájába.

-              De jó kedve van valakinek! – mosolygott utána Bess. Ideges volt Tom miatt, pláne, hogy a férfi aznap még nem is hívta, de jó volt lánya vidámságát látni.

-              Neked is az lesz. – csatlakozott hozzá, immár iskolatáska nélkül.

-              Tényleg?

-              Igen!

-              Na és miért?

-              Titok!

-              Oh... és mikor tudom meg?

-              Hamarosan! – kacsintott, majd rezgő telefonjáért nyúlt.

„Holnap találkozunk a suliban! ;-) - Tom”

Mosolyogva olvasta el az üzenetet. Megijedt, amikor a férfi azzal hívta fel, hogy beszélni szeretne vele. De örült, hogy nem mondta le az előadást, számított rá. Úgy tűnt, megbízható figura, legalábbis ő száz százalékosan megbízott benne. Elég volt anyjára néznie, tudta, hogy Tom rendes. Senkit sem szeretne ennyire, ha nem volna az.

-              William írt? – kérdezte Bess, lánya mosolyát látva.

-              Csak simán Will, a William olyan komoly. Mint egy jól menő üzletember.

-              Bocsánat, Will...

-              Amúgy nem, Tom volt. Holnap találkozunk a suliban. Tudod a pályaválasztással kapcsolatban.

-              Értem. Engem ma még nem is hívott...

-              Biztos fog!

-              Ha te mondod...

De nem hívta. Egész éjjek forgolódott. Bűntudata volt, amiért Chris-szel találkozott aznap. A végén már dühös volt magára. Végtére is szabad ember, és egyenlőre szingli is. Vagy legalábbis olyasmi. Nem beszélték meg Tommal, hogy nem találkozhatnak másokkal és különben sem randi volt. Csak egy kávé. Egyébként is elküldte a férfit, aki ezek után nem hiszi, hogy ismét próbálkozna. De vajon akkor is így gondolkodna, ha mondjuk Tom találkozott volna mással? Enné a féltékenység, ebben biztos volt. De mi van, ha Tom nem is tud róla? Mi van, ha nem is találkozott Grace-szel? Végtére is elég nagy ez a város. Nagy, nagy, ő mégis kifogta, pont abba a kávézóba ment, és pont akkor, amikor ők is ott voltak.

Fogalma sem volt, mikor aludt el, de azzal a gondolattal nyomta el az álom, hogy Tom biztosan jelentkezni fog reggel, talán néhány üzenet várja majd a telefonján, amivel jó reggelt kíván, szép napot és ehhez hasonlóakat. Vagy talán beugrik egy reggelire, együtt mennek munkába, puszival (esetlen csókkal?) válnak el útjaik, hogy aztán munka után is összefussanak.

De egyiket sem tette. A telefon nem jelzett sem új üzenetet, sem nem fogadott hívást, sem semmit a férfitól. Bess ekkor érezte igazán, mennyire akarja őt. Tudni akarja hol van, mit csinál, mire gondol, mit akar, mire vágyik igazán. Azt akarta, hogy az élete része legyen, és ne csak akkor, amikor felugrik hozzá, vagy amikor felhívja. Mindig, minden egyes percben. Hogy együtt legyenek, egy párként, nem csupán „barátokként”, amit vagy sikerül betartani, vagy nem. Tomor akarta egészében, mindenestül. Hogy mellette aludjon el, mellette ébredjen fel, megtervezzék a napot, vagy csak lustálkodjanak egész nap, elmenjenek valahová kettesben, vagy hármasban, minden este együtt vacsorázzanak, minden reggel együtt reggelizzenek. Együtt aggódjanak, ha Hayley randizgatni kezd, ha titkai lesznek, mint a tinédzsereknek általában. De nem könnyű elmondani valakinek ennyi év után, hogy van egy lánya... Ám egyszer túl kell esni ezen.

-              Jó reggelt! – szűrődött be kintről lánya élénk, vidám hangja.

-              Készen vagy? Mehetünk?

Ez Tom volt. Bess szíve rögtön hevesebben kezdett dobogni. Villám gyorsan felkapta köntösét és már kint is volt. Még éppen elkapta őket az ajtóban.

-              Jó reggelt. – mondta csalódottan. Nem is akart beköszönni neki?

-              Szia anyu! Elmentünk a suliba. Tom elvisz kocsival.

-              Igen? – a férfi tekintetét kereste, de nem találta, mintha szándékosan kerülte volna.

-              Igen. Már ha nem gond... hogy elviszem a lányodat... – nézett végül mégis rá.

-              Nem, nem... én... vártam, hogy hívsz este, vagy...

-              Sok dolgom volt. Mehetünk?  - kérdezte Hayley-t, aki csak furcsán nézett fel rá. Nem értette, mi történik.

-              Felőlem igen. Szia anyu! – köszönt el egy puszival.

-              Bess... – biccentett felé Tom, majd elhagyták a lakást.