-              Nos, felhívtál... – mosolygott Hayley Tomra a stúdióban.

-              Igen, mert beszélni szerettem volna veled valamiről.

-              Ó... értem... – húzta el a száját. Sejtette, mi következik.

-              Azt hiszem, sejted miről van szó.

-              Igen... és nem örülök neki. De természetesen megértem...

-              Nem örülsz neki? Pedig azt gondoltam... vagyis úgy éreztem, örülnél neki. – szíven ütötte, hogy a lány nem örülne kettejüknek. Fogalma sem volt, most mi tévő legyen, hiszen tudta, Bess-nek milyen fontos az ő véleménye.

-              Nem igazán, hiszen már mindenkinek mondtam, hogy jössz...

-              Ezt most nem értem...

-              Pénteken. Lemondod az előadást a suliban, nem igaz?

-              Tessék? Nem, nem, nem erről van szó. Mindenképp ott leszek!

-              Ó, ennek örülök! – könnyebbült meg a lány és a férfi is – Azt hittem, azért hívtál, hogy lemond.

-              Nem, megígértem neked, hogy ott leszek, vagy nem?

-              De...

-              Állom a szavam! Másról lenne szó.

-              Miről?

-              Anyukádról... és rólam.

-              Igen? Mármint?

-              Szeretném...

-              Megkérni a kezét? Te jó ég, ez annyira klassz!

-              Nem, nem, ácsi! Én arra gondoltam, hogy szeretném megkéri, hogy járjon velem. Hogy együtt legyünk... mint egy pár. – mondta zavartan. Hayley ötlete viszont még jobban tetszett neki, furcsán természetesen csengett a lánykérés... ez őrület...

-              Ezt nem értem, hiszen már együtt vagytok, nem?

-              Ez bonyolult... de végső soron, nem. Ezen szeretnék változtatni.

-              Értem.

-              Tudod, amikor fiatalok voltunk, elég béna voltam és féltem. Aztán elköltözött, én pedig itt maradtam egyedül úgy, hogy még csak azt sem tudta, mit érzek iránta. Nem akarom még egyszer elkövetni azt a hibát, hogy nem terítem ki a lapjaimat.

-              Ez igazán jól hangzik!

-              Szóval örülsz neki?

-              Persze! El sem hiszed, mennyire magányos volt, míg újra az életébe nem kerültél. Kezdtem azt hinni, hogy egyedül marad. És habár egy időben próbálkozott a pasizással, nem igazán járt sikerrel. Tudom, hogy miattam...

-              Dehogy...

-              De igen. De érthető, végül is, aki anyát megkapja, megkap engem is. Nem igazán csábító... De neked ugye semmi kifogásod ez ellen? Nem azt mondom, hogy te leszel az új apám, de el kell fogadnod, hogy anyu szíve nem csak a tiéd. Nem csak neked van benne hely.

-              Ez egyértelmű és soha fel sem merült bennem, hogy ne így lenne. Én sem mondom, hogy szólíts ezentúl apának, de örülnék, ha el tudnád fogadni, hogy az életetek része akarok lenni. Mindkettőtöké.

-              Kezet rá! – mosolygott Hayley.

-              El sem hiszed, mennyit jelent ez nekem. – ölelte magához inkább a lányt Tom – Még nem tudom, hogyan csinálom, de elvinném vacsorázni, valami nagyon romantikus helyre...

-              Az nagyon jó lesz. Ezer éve nem romantikázott már.

-              Mindent beleadok... – kísérte ki Hayley-t közben.

-              Én pedig segítek, amiben csak kell! Ez olyan jó! Szimpatikus voltál nekem, már az első pillanatban... na jó, talán inkább a másodikban... – tette hozzá, amint eszébe jutott első találkozásuk, amint éppen rajta kapta őket.

-              Ennek nagyon örülök, és én is így vagyok vele!

-              Vess be mindent Tom, megérdemli. Nem is tudja, mennyire.

Amikor elköszöntek Tomnak szünete lett, így úgy döntött, iszik egy kávét a közeli kávézóban. Ám amikor kiért, Grace sajnálkozó tekintetével találkozott össze. Régóta ismerte a nőt, aki mindig is pörgött, vidáman csivitelt. És amikor találkoztak, láthatóan szeretettel nézett Tomra, akár egy régi, kedves ismerősre szokás. Most azonban zavartan és szánva tekintett a férfira. Úgy tűnik, valami történt...

-         Szia Grace, van egy perced rám?