-              Maradj már csendben, Hayley meghall minket! – bökte oldalba Bess a mögötte fekvő Tomot, aki alig bírt fürge ujjaival a nő hasán. Arcát a nyakába fúrta és közelebb húzta magához.

-              Aludhatok itt? – csókolgatta a fülét.

-              Jó trükk Kaulitz, de a lányom szobája itt van közel, úgyhogy...

-              Nem tudom, ön mire gondol, miss Cusan, de én csupán alvást terveztem magával a mai estére.

-              Mindig ezt mondtad akkor is, amikor annak idején beszöktél hozzám. De aztán a szád mindig elkalandozott, és...

-              Nem tehetek róla, hogy annyira ízlik neki a tiéd... Most is finom... – hajolt közelebb éhesen.

-              Megint kezded...

-              Mégis micsodát?

-              Na jó, akkor te a takaró felett alszol! – parancsolt rá Bess Tomra. Nem akarta, hogy a szülei meghallják és kihajítsák a fiút az ablakon. Már azzal is sokat kockáztatott, hogy itt van, azok után, hogy eltiltották őket egymástól. De Tom hajthatatlan volt. „Végül is egy osztályba járunk, mennyire lehet komoly az eltiltás?” – ezzel érvelt, nem is olyan rosszul. Bess csak abban reménykedett, hogy nem dühítik fel a szülőket semmivel, mert még képesek lennének másik osztályba íratni. Vagy másik iskolába. Az borzalmas lenne.

-              Most miért? – nyöszörgött a fiú.

-              Mert azt mondtam.

-              Ó, milyen nyomós érv... – pufogott, de azért szót fogadott. Nagyot sóhajtott és a hátára feküdt. A plafont kezdte bámulni, míg szép lassan el nem álmosodott. Halk neszt hallott maga mellett, majd egy fej pihent meg a mellkasán. Elmosolyodott és átölelte a lányt. Úgy aludtak el.

-            Na jó... – mondta most Tom – Alszom a takaró felett, így megfelel?

Bess szíve nagyot dobbant az emlékre, eszerint ugyanaz jutott mindkettejük eszébe. Halványan elmosolyodott és Tom felé fordult.

-              Hozzád sem érek, esküszöm... – súgta rekedten a férfi és viszonozta a mosolyt.

-              Tizenhét éven át nem láttalak Tom. Most, hogy itt vagy, nem akarom, hogy ne érj hozzám... – bújt hozzá közelebb, és bár egy takaró választotta el kettejüket, ennél közelebb már nem érezhették magukat a másikhoz.

Reggel Tom olyan halkan surrant ki, hogy ha Bess nem feküdt volna rajta, talán észre sem veszi, hogy kimászik mellőle. Sutyorogva és apró csókokat váltva búcsúztak egymástól, mielőtt Hayley felébred és a nő nem sokkal később vigyorogva indult munkába.

-              Csak nem randid volt az éjjel? – köszöntötte a galériában Arthur sokat tudó mosollyal.

-              Ha tudni akarod, nem. Szimplán jó kedvem van, vagy jobban szeretnél morcosan látni?

-              Isten ments! Viszont van itt neked valami. Még nyitás előtt itt várakozott egy férfi és mindenképpen beszélni szeretett volna veled. Megmondtam neki, hogy egy óra múlva jössz csak be, így itt hagyta neked a névjegyét.

-              Biztos valami üzlet lesz...

-              Én nem hiszem.

-              Miért? Ki hagyta itt?

-              Én... – jött a bátortalan válasz a galéria bejáratából. Bess megpördült és a férfira nézett. Chris Silverman.

-              Öhm... jó reggelt. Keresett? – kérdezte zavartan. Mégis milyen kérdés ez, itt hagyta a névjegyét, mert KERESETT...

-              Igen. Azt hittem, maga is korán jön be, de gondolom a férjével beült reggelizni valahová.

-              Ritkán reggelizem.

-              Te jó ég... – sóhajtott fel Arthur nagy szemeket meresztve – Az úr arra próbált...

-              Majd én... – szólt közbe Chris – Nézze Bess, szólíthatom Bess-nek? Elég régen nem udvaroltam senkinek, így nézze el, hogy ilyen átlátszó és kispályás vagyok. Imént azt próbáltam kipuhatolni, meglehetősen bénán, hogy van-e valakije...

-              Ó! – fülig vörösödött és elkapta a tekintetét. Erre most mit lehet mondani? Van, de maga sem tudja, hogy ez miféle kapcsolat? Hogy a legjobb barátok voltak 17 éve, de a szüleivel másik földrészre költöztek, amikor terhes lett? Hogy most visszatértek, és ismét találkoztak? Hogy együtt alszanak, csókolóznak, de megbeszélték, hogy lassan haladnak, csupán barátkoznak?

-              Nos?

Egyetlen kifejező szó jutott eszébe a helyzetre:

-              Bonyolult...

-              Hm... értem. És mit szól, van esélyem esetleg ebédidőben egy egyszerű kávéra magával valahol a környéken, egy egyszerű helyen, csak egy kis tej, cukor, tejszínhab nélkül, csak semmi felhajtás. – kérdezte mosolyogva.

-              Hát persze hogy van! – vágta rá Atrhur határozottan, még a pultra is rácsapva közben, Bess-be fojtva bármiféle reakciót.