Hayley szobájában félhomály uralkodott. Csupán az éjjeli szekrényén álló olvasólámpa adott némi fényt, ami éppen elég volt ahhoz, hogy Bess kivehesse lánya alakját az ágyon, neki háttal. Új helyzet volt ez neki, ők sosem veszekedtek, türelmesek voltak egymáshoz, egymás cinkosai voltak. De amikor úgy látta, hibát követhet el, anyatigrisként förmedt rá, ahogyan most is tette. Igaza volt Tomnak, amiért arra kérte, hallgassa meg. Csak félt attól, mit hallana. Sokan lekicsinylik gyermekeik első szerelmeit, tini álmodozásait, mintha ők nem is lettek volna soha fiatalok. Bess nem akart ilyen lenni.

Halkan leült lánya mögé az ágyra és mélyet sóhajtott. Tekintete az ágy fölötti beépített könyves polcra ugrott. Hayley imádott olvasni, falta a könyveket, soha nem volt neki elég egy-egy jó regényből, épp ezért volt érettebb és intelligensebb sok kortársánál. Ezért is kell bíznia benne, hogy nem követ el olyan ostobaságokat, mint ő annak idején. Hiszen emlékezett rá, hogy amikor anyja eltiltotta Tomtól, csak akkor kezdtek igazán komolyan ragaszkodni egymáshoz.

-              Kicsim... -  simított végig a vállán gyengéden.

-              Egyedül szeretnék lenni... – morogta a lány, de nem húzódott el. Nehezére esett anyjára haragudnia.

-              Khm... én... hogy hívják?

-              Most hirtelen érdekel? Azt hittem, felejtsem el, „szó sem lehet róla”!

-              Ne duzzogj...

-              Néha úgy érzem, igazságtalan vagy velem... – ült fel végül, lábait maga alá húzta és könnyes szemekkel nézett szembe a nővel.

-              Tudom... próbállak védeni, tudom, a szülők mindig ezzel jönnek és a te korodban nekem is tele volt a hócipőm ezzel a dumával... – simított végig nedves arcán, majd’ megszakadt a szíve érte.

-              Jó tanuló vagyok, időben hazajövök, szót fogadok, tudom, mik a terveim és hajtok is feléjük. Sosem okoztam még neked csalódást. Mégis úgy fogsz, mintha már legalább ötször be kellett volna jönnöd értem a rendőrségre, vagy mintha havonta látogatnám az elvonókat.

-              Ne haragudj rám. Bízom benned, ezt tudnod kell.

Hayley már nem sírt, halvány mosollyal nézett Bess-re, aki mintha tükörbe nézett volna. Ennyi évesen majdnem ugyanígy nézett ki, mint lánya. Csakhogy attól ez még nem jelenti azt, hogy ugyanolyan sorsot szántak neki is.

-              Will... William a neve. – tette hozzá, anyja kérdő tekintetét látva.

-              Nagyon szép neve van.

-              Szerintem is. – mosolyodott el végre.

-              Hogyan ismerted meg? Nem rémlik, hogy lenne ilyen nevű osztálytársad.

-              Tudod, év elején járni akartam kosárra, de már nem volt hely, ezért maradtam a tenisznél. Edzés után odajött hozzám, hogy emlékszik rám a válogatásról, sajnálja, hogy nem jutottam be, mivel tudod, koedukált csapatok vannak.

-              Ühüm.

-              És beszélgettünk egy keveset. Másnap odaült mellém a menzán és onnantól minden nap beszélgettünk egy keveset. Elhívott randira.

-              Értem.

-              Ezért is akartam elmondani neked, nem akartam titkolózni, de eddig nem gondoltam, hogy lenne belőle bármi komolyabb, pontosabban meg akartam várni, míg elhív, hogy lássam, érdeklem-e annyira, mint ő engem.

-              És érdekled. Hová vinne?

-              Moziba. Lesz egy vígjáték és azt szeretné megnézni velem. Akár még Tomot is rám állíthatod, hogy kémkedjen, de...

-              Nem fogom rád állítani! – mosolyodott el Bess – Elmehettek. De időben hazahoz és ha egyetlen másodpercet is késtek...

-              Tudom, tudom, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ölelte át Bess-t vigyorogva – Te vagy a legjobb!

-              Remélem! – adott anyai csókot lánya homlokára – De most aztán egy szót se karácsonyig! Most pedig aludj életem! Szeretlek! – állt fel és az ajtóhoz sétált – Hayley... – szólt még vissza.

-              Igen?

-              Szeretlek.

-              Tudom... – mosolygott rá lánya.

-              Jó éjt!

Kiérve a szobából nagyot nyújtózkodott a kimerültségtől. Tom elment, pedig vele is beszélni akart még. Bocsánatot akart kérni tőle, amiért úgy beszélt vele. Minden joga megvan rá, hogy haragudjon, de ha csak egy kicsit is sejtene bármit... Talán többé szóba sem állna vele, de vajon miért? Azért lenne mérges, mert eltitkolta, vagy pedig azért, mert megfosztotta őt az apaságtól?

Majdnem vetkőzni kezdett, amikor halálra rémülten fedezett fel egy alakot a szobájában.

-        Te jó ég Tom, azt hittem, elmentél! – azonban a férfi egyetlen szót sem szólt hozzá, csak mutogatni kezdett. Bess homlokráncolva próbálta kitalálni, mit akar közölni vele – Fáj a torkod... nem, nem fáj a torkod. Be van cipzárazva a szád. Nem szólalsz meg. Értem, nem szólsz hozzám! Akkor miért vagy még itt?

Tom lehunyta szemeit és dacosan fordította el az arcát.

-        Megbántódtál és addig nem szólsz hozzám, míg ki nem engesztellek? Szóval igen... – mondta látva a férfi bólintását – Csakhogy nekem megvannak a módszereim, hogy szóra bírjalak. Ne nézz így rám. Nem vagyunk már gyerekek, de még ismerem azokat a trükköket, amiket annak idején, amikor ugyanezt csináltad... – lépett közelebb mosolyogva. Tomnak szokatlanul csillogtak a szemei. És Bess-nek is...