-              Azt hiszem ez ő lesz... – súgta Hayley. Az idő már későre járt, de még ébren akart lenni, amikor édesanyja hazaér a munkából. Ő és Tom késő délutántól a konyhában sürögtek-forogtak, hogy mire a nő hazaér a munkából, asztalhoz ülhessenek és egy jó vacsora erejéig.

-              Úgy hallom, mindig ennyit vacakol a kulccsal... – jegyezte meg Tom mosollyal a szája szélén.

Még az olyan apró gesztusoktól is, mint az ajtónyitás, ezernyi emlék röppent fel a fejében. Hányszor látta már őt szenvedni egy-egy zárral, amikor épp sietős dolguk lett volna, vagy amikor kiakartak surranni a házból, vagy épp befelé. Olyankor persze Tom ajkai sem könnyítették meg a helyzetét.

-              Megjöttem édesem! Mik ezek a finom illatok, mintha... szia Tom... – akkor pillantotta meg a férfit, aki még mindig a Hayley által rákényszerített köténykét viselte a derekán. Ingjének ujjai fel voltak tűrve a könyökéig. Még a torka is elszorult a látványra. Hányszor álmodozott ilyesmiről... ő hazajön fáradtan, Tom és Hayley együtt várják itthon, megvacsoráznak, akár egy igazi család. Egy normális, hétköznapi, szerető család. Csak hogy az ő helyzetükben semmi sem volt hétköznapi, sem normális...

-              Szia... – adott egy apró puszit a nő arcára.

-              Mi ez az egész? Ti vacsorát főztetek?

-              Méghozzá a kedvencedet. Hayley megnyugtatott, hogy még mindig ez a kedvenced. Bár már lényegesen jobban főzök, mint annak idején, remélem, most finom is lesz, nem csak túlélhető.

-              Biztosan... – mint egy bögre forró csokoládé egy hideg téli napon, Bess szíve úgy telt meg szerelemmel. Gyorsan átöltözött, és mire ismét csatlakozott a konyhatündérekhez, már meg volt terítve.

-              Akkor jó étvágyat mindenkinek! – mondta Hayley fülig érő szájjal.

-              Jó étvágyat! – foglalt helyet Tom is a hölgyek után. Szeme feltűnően csillogott, ahogy rájuk nézett. Hiányoztak ezek az apró dolgok, mint együtt vacsorázni a nővel, akit szeret. Csak megfogni a kezét, ha úgy érzi, ezt szeretné tenni. Annyi ideig nézni gyönyörű szemeit, míg jól esik. Hallgatni a nevetését. És a fenébe is, de most már Hayley-t is akarta, bár nem az ő lánya volt, de kezdte megkedvelni, mintha csak a sajátja volna. Életének részese akart lenni éppen annyira, mint az anyjának. Pár nappal ezelőtt nem tudta volna megmondani, mire vágyik, csak a hiányt érezte, amióta csak meglátta a meghívót az osztálytalálkozóra. Nyugtalan lett és nem is tudatosodott benne miért, míg meg nem látta Bess-t azon az estén. Hát persze... muszáj volt újra a közelében lennie, de fogalma sem volt róla, merre keresse. Ő volt az, aki betöltheti az űrt, aki mindig is betöltötte, kiegészítette. És... talán egyszer úgy élhetnek majd, mint egy család.

-              Mi volt ma az iskolában? – rántotta vissza Bess hangja a jelenbe. Megköszörülte a torkát és próbált kevésbé ábrándozó arcot vágni. Figyelmét ezúttal Hayley-re terelte.

-              Valamit el kell mondanom.

-              Kezdjek félni? – tette le evőeszközét a nő – Mi történt?

-              Tudom, hogy nem fogsz örülni neki, de... megismertem valakit.

-              Szó sem lehet róla.

-              Mi? Meg sem hallgatsz?

-              Fiatal vagy még a fiúzáshoz édesem, majd ha...

-              Majd ha, majd ha, majd ha... mindig lesz egy „majd ha”, valami béna kifogás, amiért várnom kellene. Legalább hallgass meg!

-              Értsd meg, hogy csak jót akarok neked. A mai fiatalok mindent el akarnak kapkodni, de egy-két éven belül kiégnek, mert mindent egyszerre akarnak letudni. Én csak azt akarom, hogy...

-              Csak hadd mondja el... – szólt közbe Tom halkan.

-              Jó, mindegy... már nem vagyok éhes... – állt fel a lány csalódottan – További jó étvágyat...

-              Kicsim... remek... – sóhajtott Bess fáradtan – Ez hiányzott még.

-              Legalább meghallgathattad volna, amit mondani akart...

-              Nem Tom! Ne oktass ki kérlek, hogyan neveljem őt. Látod, velünk is mi lett, csak mert engedtünk a hormonjainknak.

-              A hormonjainknak?

-              Tudod, hogy értem. De én vagyok az anyja és...

-              Értem, a te lányod, nekem pedig semmi közöm hozzá... – állt fel a férfi is.

-              Nem így értettem. Nem ezért mondtam. Tom, kérlek!

-              Hát hogyan? Mit akartál mondani? Hogy ami annak idején közöttünk történt, minden, amit átéltünk, csak a hormonok műve, nem azé, hogy úgy szerettük egymást, mint soha senkit azóta sem?

-              Akkoriban még nem így gondoltunk erre...

-              Dehogynem! Mindketten, csupán kimondani nem mertük. De szerettük egymást. Vagy nem így van?

-              De igen... – súgta a nő.

-              Hangosabban.

-              De igen, így volt Tom! És mit akarsz? Hogy a lányom is ugyanígy tegyen? Kövesse el az én hibáimat? Még ha nem is hibákként gondolok rájuk?

-              Nem... csak azt szeretném, hogy... hogy hallgasd meg. – azzal becsukta az ajtót maga után.