-              A képektől mindig megszomjazom egy kávéra, maga hogy van vele? – Chris halványan Bessre mosolygott.

-              Hát...

-              Hú, de béna, már kijöttem a gyakorlatból, bocsásson meg! Mégis ki mond olyat, hogy megszomjazik a képektől? – nevette el magát – Volna kedve meginni velem egy kávét valahol?

-              Öhm... én... bocsásson meg, de dolgoznom kell...

-              Oh, értem...

-              Nemsoká új anyagok érkeznek, más témájú képek, és... sok a munka... de ez biztosan untatná magát.

-              Ellenkezőleg, mindig is kíváncsi voltam, hogyan zajlik ez...

-              Én most tényleg... megyek. Talán majd legközelebb! Viszlát Mr. Silverman!

-              Csak Chris... – szólt még utána.

-              Chris... – bólintott Bess, és már tova is rohant.

Ez a férfi most randira akarta hívni? Furcsán érezte magát, ilyen évek óta nem fordult elő vele, fogalma sem volt, mit reagáljon erre. Ráadásul ott van Tom. Az ő kapcsolatuk a bonyolultnál is bonyolultabb, hiszen... múltjuk van, nem is akármilyen. A legjobb barátok voltak, de mégis annál többek. Bess szerette Tomot és Tom is őt, de aztán elköltöztek, Bess megszülte Hayley-t, aki Tomtól volt, de ezt egyikük sem tudta, csak a nő és most, ennyi év után ismét találkoztak és fogalma sem volt, hogy állnak most. Megbeszélték, hogy lassan haladnak, barátok lesznek, de annak ellenére már le is feküdtek egymással, ha találkoznak, csók lesz a vége és szerelmes szavak... hogy van ez most? Együtt vannak, vagy sem? Miért is lenne minden olyan egyszerű kettejükkel kapcsolatban, mint minden más normális embernél...

-              Szia Tom! – vette fel csörgő telefonját pillangókkal a gyomrában.

-              Szia! Hayley most ment el.

-              Tessék? Ott járt nálad? Miért?

-              Megkért, hogy menjek el pénteken a pályaválasztásos órájára. Igent mondtam.

-              És... milyennek tűnt?

-              Rossz nyomon jártál Bess, de többet nem mondhatok, megesküdtem neki. De meg fogod tudni, nemsoká.

-              Akkor jó... – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

-              Mondtam, hogy ki van zárva... Találkozunk valamikor?

-              Persze, majd megbeszéljük mikor, de a héten nagyon el leszek úszva itt a melóval.

-              Értem. Majd hívj, ha tudod, mikor jó!

-              Oké!

-              Szeretlek.

-              ...Én is szeretlek Tom! – rakta le a telefont. Az a bizonyos szerelmes mosoly jelent meg az arcán, amit semmi és senki nem tudott letörölni.

Amikor a galéria bezárt, ő és Arthur egyeztették az ügyeket, megbeszéltek mindent a következő kiállítással kapcsolatban. A prospektusok már a nyomdában voltak, de még volt egy csomó elintéznivaló. Későre járt már, amikor Bess úgy döntött, ideje hazamenni.

-              Azért nem csak nekem kell új szemüveg Bess... – jegyezte meg a férfi, amikor bezárta az ajtókat.

-              Hogy érted ezt?

-              A célozgatásaid Josh-ról... Nem csak én nem veszem észre az ilyeneket, de te sem.

-              Nem tudom, miről...

-              Ki volt az az öltönyös férfi, akivel fent beszélgettél?

-              Csak egy látogató... ő jött oda és...

-              Flörtölt veled. Vagyis próbálkozott, de nem igazán könnyítetted meg neki...

-              Ez nekem nem megy, fogalmam sincs már, mit kell ilyenkor... és különben is, Tom...

-              Hohóó, ki az a Tom?

-              Egy nagyon-nagyon régi ismerős... barát... talán több. Nemrég ismét találkoztunk, az osztálytalálkozón, amit említettem neked.

-              Akkor azért voltál olyan ideges előtte. Tudtad, hogy ott lesz?

-              Nem tudtam biztosra...

-              De remélted...

-              A fenébe is igen. Reméltem, mert...

-              Szereted...

-              Igen. De ez annál sokkal bonyolultabb. – sóhajtott.

-              Azt mindjárt gondoltam.