-              Őszintén remélem, hogy nem rám célozgatsz! – nevetett fel Tom – Ki van zárva.

-              Remélem... de elmondta volna. Ma reggel meg dúdolgatott, szívet rajzolt a tükörre, kölcsön vette a parfümömet, meglepően csinosan öltözött fel, valakinek tetszeni akar...

-              Nem hiszem, hogy nekem. Hiszen hozzá képest én vén trotty vagyok.

-              Köszi...

-              Érted, hogy értem. Hisz... az apja lehetnék... – halkult el a végére és úgy tűnt, elgondolkodik valamin.

-              Öhm... tudod mit? – szólt közbe Bess, magára vonva a figyelmet – Biztosan semmiség! Csak én reagálom túl. Fogalmam sincs, miért lettem ilyen ideges... – sóhajtott fel.

-              Mindig ez van, ha anyád a közelben van. Zavart leszel és rémeket látsz mindenhol... – simított végig az arcán gyengéden – De szólok, ha megtudok valamit...

-              Rendben. Köszönöm...

Bess már átkozta magát, mire visszaért a galériába. Miért fújta fel ezt a dolgot ennyire? Valószínűleg tényleg semmiség, de azért majd rákérdez a lányánál, hogy van-e valaki a láthatáron. Azt akarta, hogy elvégezze a sulit, tovább tanuljon és azt csinálja, amit szeret. Tudta, hogy kissé túl szigorú a fiú témában, de csak jót akart neki.

-              Visszaértem! – intett az információs pult mögötti kollégájának. Arthur rámosolygott, ahogyan mindig is tette. Látszott, hogy imádja a munkáját, még ha külső szemmel az nem is tűnt izgalmasnak. Oda volt a művészetért, akárcsak Bess, de nem érzett magában elég tehetséget ahhoz, hogy maga is alkotó legyen, így ez a munka tökéletes volt a számára. Fiatal volt, húszas évei közepén és iszonyú lelkes.

-              Sokan vannak?

-              Csak néhány szerelmespár. – forgatta a szemét – Gyűlölöm őket!

-              Ne is mondd! – csóválta a fejét Bess is, de végére elmosolyodta magát, majd sietős léptekkel a lépcső tetején lévő apró galériába vette az irányt, de még visszafordult - Hé Arthur... Josh ma is itt volt? – kérdezte, mire a férfi arca elvörösödött.

-              Igen, pár perce ment el.

-              Nagyon szeretheti a művészetet, ha minden nap bejár ide, nem gondolod? – nézett rá jelentőségteljesen.

-              De, miért?

-              Hát... csak azon tűnődtem, jól működik-e a szemüveged...

-              Hogy érted ezt?

-              Úgy barátocskám, hogy Josh talán nem is a képek miatt jár ide... – tekintetével a férfiéba mélyedt.

-              Hát miért?

-              Semmi, semmi, csak fecsegek itt össze-vissza! Josh biztosan imádja minden nap megnézni ugyanazokat a képeket, és azt a pocsék automatás kávét is viritykelni, ami a pult mellett van... ahol te is dolgozol...

-              Tessék?

-              Mennem kell dolgozni! – azzal már ott sem volt, magára hagyva zavarodott kollégáját.

Az emeleten halk jazz szólt, amit egyenesen imádott. Meghitt világítás, ami persze nem zavarta a képek nézegetését. Ebben a hónapban elég vegyes alkotások kerültek ki, de éppen ez volt az elképzelés. Régi idők művészete kontrasztban a kortárssal. Elgondolkodva állt meg egy Picasso kép előtt. Igencsak ellentmondásos művész volt, de véleménye szerint kortalan. Amikor fiatalabb volt, nem szerette a képeit, mert értelmetlennek és gyerekesnek tűntek. Ahogyan idősebb lett, egyre inkább rájött, hogy miért művészet a művészet. S így őt is megkedvelte.

-              Sosem szerettem Picasso-t. – kis híján halálra rémült a hirtelen jött, ámde halk hang miatt, mely a háta mögül érkezett – Bocsánat. – mosolygott rá tulajdonosa, a nőnél egy fejjel magasabb, jóképű férfi.

-              Semmi baj...

-              Maga hogy van vele? – lépett közelebb, egészen Bess mellé az idegen.

-              Mivel?

-              Picasso-val.

-              Én... én sem voltam oda érte gyerekkoromban.

-              De már igen?

-              Már értem őt.

-              Én is így vagyok ezzel. Néhány képnek idő kell. Hogy az ember felfogja és megértse. Megérjen hozzá.

-              Pontosan... – mosolyodott el halványan a nő, majd eszébe jutott egy idézet az alkotótól - Már gyerekkoromban úgy rajzoltam, mint egy zseni, de csak...

-              ... öregkoromban tanultam meg úgy rajzolni, mint a gyerek... – fejezte be a mondatot a férfi – Ez mindent elmond róla.

-              Szerintem is. – bólintott a nő.

-              De faragatlan vagyok. Chris Silverman vagyok! – megnyerő mosollyal az arcán nyújtott kezet a nőnek, aki bizonytalanul bár, de elfogadta azt.