-              És neked? – simított végig Tom a nő csípőjén, aki az érintés nyomán libabőrös lett. A nő már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy erről beszéljenek, de tudta, ha Tom is válaszolt, ő is kénytelen.

-              Volt-e valakim?

-              Persze Hayley apját leszámítva.

-              Nem. Pár éve próbáltam randizni, ismerkedni, de nem jártam sok sikerrel.

-              Hayley miatt?

-              Is... Persze érthető, ki akarna rögtön egy komplett családot, nem igaz? Az anyám végig igyekezett mindenféle férfival összehozni, akik szerinte jó partinak számítottak, és persze örüljek neki, hogy ők eltűrnék Hayley-t, és különben is sokkal könnyebb lesz, ha nem leszek egyedül, stb. stb... – sóhajtott mélyet.

-              Gondolom... – forgatta a szemét dühösen, de ugyanakkor furcsa mód meg is könnyebbült.

-              Eléggé elment a kedvem mindenféle romantikázástól, úgyhogy... évek óta csak én vagyok és Hayley.

-              És nem... nem hiányzik az apja? – kérdezte, mire Bess teste érezhetően megfeszült. Tudta, hogy nem kellett volna megkérdeznie, de roppant mód foglalkoztatta, mi lehet a férfival és egyáltalán ki lehet. Hogy miért és hogyan került ki a képből, hogy a nő szerette-e, vagy csak kétségbeesésében feküdt-e le vele. Tudni akart mindent, de talán mégsem. Az ember sokszor érzi azt, hogy mindenképp tudnia kell valamit, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy mégsem akarja, hogy a tudomására jusson a dolog. Tom is eme ambivalens érzésekkel gyötrődött.

-              Sajnálom... – szólalt meg pár perc csend után a férfi és közelebb húzta magához a nő testét, ám hiába, Bess megköszörülte a torkát és felült az ágyban. Zavartan takarta el magát a takaróval és a ruhái után nézelődött – Mit...

-              Ideje lassan haza indulnom, Hayley már vár rám...

-              Kicsim...

-              Semmi baj Tom! – fordult felé egy pillanatra – De tényleg mennem kell...

-              Rendben. Hazaviszlek. Ragaszkodom hozzá! – tette még hozzá, amikor látta, hogy a nő tiltakozásra nyitja ajkait. Nem akart így elválni tőle.

Néma csendben ültek az autóban, Bess végig kibámult az ablakon, mintha semmi gond nem lenne, de Tom agyalt. Feszülten szorította a kormányt és közben azon gondolkodott, miért zárkózhatott be ennyire a nő. Ha jól értette szavaiból, Hayley apja már a kezdettől fogva nem volt mellette, azaz 17 éve. Ennyi idő alatt már biztosan feldolgozta, vagy mégsem? Lehet, hogy... hogy szerette őt és azóta is képtelen volt elfelejteni? Féltékenység nyilallt Tomba a gondolatra, álkapcsa megfeszült. Akkor miért mondta neki azt, hogy csak miatta tartott ki? Jött valaki más, akibe beleszeretett, de az elhagyta. Összetörte a szívét. Ahogyan Bess is Tomét, amikor elment, de a férfi mégis képtelen volt másra gondolni, azóta is csak ő járt a fejében. Talán nem kölcsönös... De annak kell lennie, ami a lakásán történt köztük, nem lehetett megjátszani. Szenvedély és szerelem, ez motiválta mindkettejüket. Ennek kellett. Ugyanakkor még mindig Hayley apját szereti, ez a kegyetlen igazság. De ő mi volt akkor neki? Egy régi barát? Egy kedves ismerős, akit jó volt újra látni, és akivel csak a viszontlátás öröméért feküdt le? Ennyi volt neki? Nem, nem ilyennek ismerte meg Besst. Viszont eltelt néhány év közben, kit tudja, milyen nő lett belőle... Nem akart ilyen kegyetlenségeket gondolni róla, de ismerte a szüleit. Mi van, ha teljesen más nőt faragtak belőle, amíg ott élt Londonban? Nem, nem, ez lehetetlen Tom, ismered őt, ő Bess. A Legjobb barátod, és akibe már fél életed óta szerelmes vagy, térj észhez. De fél életed óta nem is találkoztál vele...

Szó nélkül lépkedtek fel a lépcsőn, az ajtó előtt a nő szembe fordult a férfival és felnézett rá. Kereste a megfelelő szavakat, melyek sehogy sem akartak a nyelvére jönni...

-              Én... Nos... Köszönök mindent...

-              Jézusom, csak ne köszönd meg...

-              A lakásra gondoltam... – pirult el Bess és elkapta a tekintetét.

-              Mi történt veled? Miért zárkóztál be előttem? Én vagyok az...

-              Tudom. Én csak... ez bonyolult...

-              Imádsz ezzel a szóval dobálózni... – mosolyodott el keserűen.

-              Majd beszélünk... – köszörülte meg a torkát, ugyanis hangja egyre fátyolosabbá kezdett válni. Miért támadt kedve sírni? Csak a gyerekek sírnak.

-              De...

-              Szia... – fordult sarkon és egyetlen csók nélkül kinyitotta a bejárati ajtót és belépett rajta.

-              Várj... – még időben utána iramodott, mielőtt becsukhatta volna – Ezt beszéljük meg...

-              Te jó ég! – sápadt el Bess, amikor a nappali kanapéjára nézett.

-              Ó, hogy ez milyen romantikus, együtt van hát a csa...

-              Anya! – szakította félbe a nő rémülten, mielőtt befejezhette volna a mondat végét.

-              Mrs. Cusan... – bólintott felé Tom – Örülök, hogy újra látom...

-              Aligha mondhatja ezt őszintén fiacskám.

-              Én fel akartalak hívni anyu, de azt mondta, szeretne meglepni... – állt fel Hayley.

-              Na ná, hogy nem őszinte! – válaszolt Tom az előbbi mondatra ellenségesen és karba tette a kezeit.

-              Anya! Te menj kérlek a szobámba, beszélnem kell veled, Tom téged pedig fel foglak hívni. Kérlek, most... most menj el... rendben?

-              Rendben. Akkor majd beszélünk. Hayley! – küldött felé egy mosolyt köszönésképp – Mrs. Cusan... Szia Bess... – őrjítő lassúsággal a nőhöz hajolt és egy apró puszit adott annak ajkaira.

-              Istenem segíts... – forgatta meg szemeit Mrs. Cusan és dacosan elvonult.