-              Mondhatok valami őrültséget? – kérdezte Tom és magukra húzta a takarót. Lélegzetük már visszaállt a normálisra az átélt szenvedélyes együttlét után. Közelebb húzta Bess-t, aki fejét a mellkasán pihentetve hallgatta a férfi szívverését. Örökre így tudott volna maradni.

-              Ki vele.

-              Hülyén hangzik, de... de azt hiszem, féltékeny vagyok...

-              Kire?

-              Hayley apjára...

-              Tessék? – kapta fel a fejét Bess és felnézett Tom arcára.

-              Komolyan mondom. Nem vagyok rá büszke, mégis így érzem. Hiszen ha ő most lesz 16, akkor nem sokkal az után történhetett, hogy elmentél innen. Biztos valami angol ficsúrral, akit a szüleid támogattak, nem tudom, csak... rossz belegondolni, hogy annyival az után, hogy mi... azt hittem többet jelentettem...

-              Csak miattad és Hayley miatt tartottam ki, ezt sose felejtsd el... – csókolta meg a mellkasát, pont a szíve fölött. Tom végigcirógatott a karján és elgondolkodott.

-              Mondjak még valami hülyeséget?

-              Most már ne hagyd abba... – mosolyodott el Bess.

-              A szüleid miatt tartok most ott, ahol.

-              Ezt hogy érted?

-              Amikor elmentetek, eléggé kibuktam. Először dühös voltam rájuk, rád is, mindenre és mindenkire. Nem voltam elég jó neked...

-              Erről szó sem volt, te...

-              Nem, tudom, hogy így volt. Jobbat érdemeltél volna. Amikor túljutottam a haragon, elhatároztam, hogy értelmet keresek az életemnek. Igenis leszek valaki. De nem tett boldoggá, így megkerestem azt, ami boldoggá tenne, ha hosszú évekig csinálhatnám. Rádiós lettem és imádom.

-              Én pedig büszke vagyok rád Tom. Mindig is erre vágytál, hogy azt csináld, amit szeretsz.

-              Te adtál hozzá erőt Bess...

-              Én?

-              Igen. Egy időben, miután elmentél, sok hónapig minden héten hívott valaki...

-              Ki? – dobbant hatalmasat a szíve, csak remélte, hogy Tom nem érzékelte, bár olyan közel feküdtek egymáshoz, amennyire csak lehetett.

-              Nem tudom, soha nem szólt bele a telefonba. Minden héten, ugyanazon a napon, ugyanabban az időpontban. Több hónapon át, aztán abban maradt. Nem is tudom, talán egy kis részem azt akarta hinni, hogy te vagy az. Most biztos hülyén hangzik, de fiatal voltam és kétségbeesetten szerelmes...

Bess nem szólt egy szót sem, nem tudott. A tudat, hogy Tom is annyira szenvedett, mint ő, sokkolta. Két embert tettek boldogtalanná a szülei és fogalma sem volt, hogyan bocsáthatná meg ezt nekik. De most nem akart erre gondolni, most csak Tommal akart lenni, rá volt szüksége, egymásra volt szükségük. Felnézett rá és megcsókolta, amit a férfi abban a másodpercen viszonzott is. Beletúrt a nő hajába és közelebb húzta a fejét. Egy pillanattal később már fölötte volt és úgy nézett le rá.

-              Mi az? – harapott alsó ajkába zavartan.

-              Próbálom elhinni, hogy itt vagy... ráadásul nem is akárhogy... – csókolt a nyakába.

-              Pedig végig ez volt a terved... – hunyorgott rá Bess mosolyogva.

-              Nem egészen. Vagyis megfordult a fejemben persze, de... na jó. Átláttál rajtam... – sóhajtott fel színpadiasan Tom, a bűntudat minden jele nélkül.

-              Ismerlek. Legalábbis ismertelek...

-              Ugyanaz vagyok, aki 17 évvel ezelőtt voltam...

-              És te... vagyis voltak az életedben... más nők is... gondolom.

-              Voltak... – egy pillanat alatt megteltek barna szemei keserűséggel.

-              Sok? – kérdezte Bess, de legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Mi a fenének kérdezte meg? De mégis... tudnia kellett. Állkapcsa már sajgott, annyira összeszorította fogait, de nem tehetett róla. Nem csak Tom volt féltékeny, de ő is.

-              Nem akarok veled ilyenekről beszélgetni, amikor végre itt fekszel velem.

-              Tudni akarom... – súgta reszketeg hangon és Tom lehengeredett róla és a hátára feküdt. Elgondolkodva nézte a plafont, mintha újra átélne mindent, ami azóta történt, hogy elvesztette őt.

-              Elég sokan. A dühös korszakomban úgy éreztem, találnom kell valakit, aki enyhítené a fájdalmam. Egymás után jöttek a lányok, de én egyre csak éhesebb és elkeseredettebb lettem, nem tudtam megnyugodni. Nem éltem szűzi életet Bess, de tudnod kell, hogy én itt maradtam egyedül, egyetlen szóval, hogy „Sajnálom”. Az első szerelmem elment, mindenféle magyarázat nélkül.