-              Láttad az arcát? – nevetett Tom.

-              Ez majd ad neki egy kis csámcsogni valót egy ideig.

-              Az biztos!

-              Nem szeretem az ilyen embereket.

-              Én sem! – karolta át Bess-t és úgy várták Hayley-t a hullámvasút bejáratánál.

-              Tudod, mondtam, hogy Hayley-nek nemsoká születésnapja lesz... azon gondolkodom, hogy kellene szervezni neki egy kis bulit. Londonban hatalmas partit adtak neki a szüleim, egy csomó olyan emberrel, akiket még életében nem látott, mindenkivel, aki „számított”. De most valami mást akarok neki. Sokkal bensőségesebbet, családiasabbat, meghittebbet. Kevés emberrel.

-              Jól hangzik. Tudnék valamiben segíteni?

-              Nos, a mi lakásunk elég kicsi ehhez. Nem tudsz valami jó helyet, amit esetleg ki lehetne bérelni, de nem túl nagy?

-              De igen, nálam!

-              Tessék?

-              Az én lakásom megfelelő lenne ehhez! Miért nem jössz át valamelyik nap és nézed meg magad? Van egy nagy nappalim, ami tökéletes lenne, plusz egy billiárd asztalom is van.

-              Komolyan? Igazi legénylakás, ha jól sejtem. – mosolyodott el Bess.

-              De a célnak megfelel. Mit szólsz?

-              Még előtte meg kell néznem, hogy lássam, mégis mekkora...

-              Ebben a válaszban reménykedtem! – csókolt a nyakába.

-              Miről folyik a susmus? – érkezett meg Hayley fülig érő szájjal.

-              Nem tudom, de biztosan nem a születésnapoddal volt kapcsolatos! – vigyorgott rá Bess.

-              Ó! Hát, ha nem arról, akkor minden rendben! – nyújtotta ki a nyelvét.

-              Milyen volt? – kérdezte Tom.

-              Félelmetes! De nagyon klassz!

-              Ennek örülök. Nem vagy éhes?

-              De igen!

-              Akkor nyomás enni!

Csak késő délután értek haza a vidámparkból. Hayley a lehető legtöbb szerkezetre felült, kipróbálta őket, és közben mindannyian jól szórakoztak. A park kapujában búcsúztak el Tomtól, aki egy-egy puszival hálálta meg nekik ezt a szép napot, majd ő is ment az útjára.

-              Jól érezted magad? – kérdezte lerogyva a nappali kanapéjára.

-              Nagyon! Már majdnem úgy éreztem magam, mint egy...

-              Mint egy?

-              Nem érdekes, lezuhanyozom aztán ideje tanulni holnapra!

-              Menj csak... – nézett utána Bess elgondolkodva.

Hogyan folytatta volna azt a mondatot? Mint mi? Egy normális családban esetleg? Hiányozhat neki az apja úgy, hogy soha nem ismerte? Mit tehet ő, hogy ne szenvedjen hiányt semmiből sem? Minden erejével azon volt eddig is, hogy mindent megadjon neki, az ő maximális szeretetén kívül mást nem igen tud... Talán azért jön ki ilyen jól Tommal, mert apafigurát lát benne? Azért akarja őket ennyire összehozni, mert abban bízik, hogy összeházasodnak, és egy család lesznek? Vagy tényleg csak az ő kedvéért?

Kis híján szívrohamot kapott, amikor megszólalt a telefon.

-              Igen, tessék?

-              Először bemutatkozunk Elisabeth Cusan! – förmedt rá egy nő a vonal másik végén.

-              Szia anya... – Bess vállai megereszkedtek, mintha elfogyott volna belőlük az erő. Fejét a kanapé támlájának döntötte és lehunyt szemmel hallgatta, mit akarnak szülei.

-              Reménytelen eset vagy!

-              Ezért hívtál?

-              Nem! Az unokámmal szeretnék beszélni, ott van a közelben?

-              Éppen... nos... fontos?

-              Igen, képzeld, fontos! Ugyanis egy másik kontinensre rángattad el őt tőlünk, amit még mindig nem értek. Hisz itt annyira jó dolga volt és neked is. Fontos emberek közt, akik talán egyengethetik a jövőjét, de nem, neked el kellett vinned.

-              Amivel megfosztottam őt egy fényes jövőtől, igaz? – költői kérdés volt, pontosan tudta, anyja hogyan vélekedik erről.

-              Nem én mondtam...

-              Igen, és mit gondolsz, értékelte volna a vele történt jó dolgokat, ha meg sem küzd értük? Az ember csak azt becsüli meg, amit maga hozott létre, amiért harcol, ami fontos neki...

-              De nyilván nem utasítja vissza a segítséget sem, ha az ölébe pottyan.

-              Én igen!

-              Te mindig is makacs és önfejű voltál, aki szinte harcolt a szabadságáért és folytonos lázadással fogadtál mindent, amit mi kínáltunk neked... Ezt hálátlanságnak hívják...

-              Szólok Hayley-nek! – vágott közbe Bess, mert már nem volt kedve megint azt hallgatni, mennyire is semmirekellő, amiért az álmai után mert menni – Kicsim! – kopogott be a fürdő ajtaján, ahonnan szerencsére még nem hallatszott a csobogó víz hangja.

-              Igen?

-              Nagyi van a vonalban, veled szeretne beszélni.

-              Ó... – nyitott ajtót és savanyú képpel vette át a kagylót.

-              Várj még... – súgta Bess és letakarta a telefont – Kérlek ne említsd meg neki Tomot. Rendben?

-              Oké...