Bess fel sem mert nézni az óriáskerékre, mióta Hayley és Tom a magasban voltak keze-lába remegett az idegességtől és az aggodalomtól. Nem fért a fejébe, hogyan szeretheti bárki is a magasságot, ő már rég szörnyethalt volna a félelemtől. Hogy elterelje rémisztő gondolatait, úgy döntött, hoz egy kis vattacukrot a bátor felfedezőknek, és egy kis üdítőt is, ha netán kiszáradtak volna odafent.

-              Anyu, anyu, ez annyira klassz volt! – ugrándozott felé Hayley, amikor leszálltak.

-              Ó Istenem, hadd nézzelek, minden rendben? – ölelte magához Bess.

-              Jól vagyok, jól vagyok! – forgatta a szemét, de viszonozta az ölelést.

-              Ilyet én is kapok? – mosolygott rá Tom, mire a nő zavartan engedte el Hayley-t.

-              Én... hoztam nektek üdítőt és vattacukrot...

-              Köszönjük Bess...

Már megint... ahogy a nevét ejtette ki, az olyan... olyan más volt, mint ahogy ezelőtt bárki is kimondta. Libabőrös lett tőle és mindig felkavarta.

-              Mi a következő megálló? Hullámvasút?

-              Te jó ég! – kapott a mellkasához a nő – Mindenáron a vesztemet akarod?

-              Miért nem ülsz fel arra most egyedül, mi pedig körbenézünk, mit lehetne erre ebédelni! – ajánlotta fel Tom – Oda egyébként is rengeteg fiatal áll sorba, talán összeismerkedsz valakivel.

-              Valaki lánnyal! – tette hozzá Bess.

-              Ó anya! – sóhajtott fel Hayley, de végül elmosolyodott – Rendben, akkor elnézek arra! – intett a felnőtteknek és már ott sem volt.

-              Nem tarthatod távol tőle a fiúkat örökké.

-              Tudom, de még... még olyan fiatal...

-              Mi is ennyi idősek voltunk, amikor már...

-              Tudom, és éppen ez az! Ne érts félre, semmit sem bántam meg, ami annak idején köztünk történt, de...

-              Ennek örülök... – lépett közelebb hozzá.

-              De nem akarom neki azt a sorsot szánni, ami nekem jutott, mi után elmentünk innen...

-              Megértem. De Hayley jó gyerek és te vigyázol rá.

-              Rám is vigyáztak a szüleim, mégis találtam rá alkalmat, hogy elszökhessek hozzád.

-              Emlékszem... – harapott alsó ajkába Tom és magához húzta őt.

-              Ne nézz így rám...

-              Hogyan nézek rád? – súgta.

-              Úgy, ahogy annak idején, s én egyszer sem tudtam nemet mondani rá.

-              De azért élvezted...

-              Igen... nagyon is... – nézett fel a barna szemekbe.

-              Akkor hagyd, hogy most is élvezd...

-              Azt hittem, lassítunk és...

-              Shh... engedd el magad – hajolt egészen közelre és már majdnem megcsókolta, amikor...

-              Ó, te jó ég! Hát mégis igazak a pletykák!

-              Grace Johnson... – morogta maga elé Tom, majd a tolakodó nő felé fordult, széles mosollyal az arcán.

-              Szia Grace, mi újság? – erőltetett magára Bess is egy mosolyfélét.

-              Mi újság? Mondjátok meg inkább ti! Újra együtt az álompár?

-              Nem, nem, mi csak...

-              Na és te Grace? Mit keresel itt? Akarom mondani... hát te?

-              A srácokat hoztuk ki egy kicsit, olyan szép az idő. Na és ti? Azt csiripelték a madarak, hogy újra együtt vagytok! A városban is láttak titeket, és most itt...

-              Kémeket állítottál ránk, Grace? – gúnyolódott a férfi, de a nő nem vette a célzást.

-              Tudod hogy van ez, sok az ismerős, látnak ezt-azt. – kacarászott tovább.

-              Tudod, mi is a jó idő miatt jöttünk ki Grace, de főként a lányom ötlete volt! Nos, ha megbocsátasz, meg is keresem, biztosan leszállt már a hullámvasútról! – azzal Bess karon ragadta Tomot és elhúzta a pletykafészektől, aki hatalmas szemeket meresztve nézett még percekig maga elé.