-              Hogy sikerült este az osztálytalálkozód? – Hayley már kávéval várta a reggeliző asztalnál édesanyját, ő maga pedig kakaót ivott egy kis vajas pirítóssal.

-              Jól, jól... találkoztam néhány régi ismerőssel.

-              Azért ez nem meglepő... osztálytalálkozó volt... – mosolyodott el bögréje felett – Na és az a férfi, aki itt volt?

-              Egy nagyon jó barátom volt...

-              Az látszott...

-              Hayley!

-              Bocs anya, de vak azért nem vagyok, bármennyire is késő volt már és bármennyire is fáradt voltam! Ki ő?

-              Tom a neve.

-              Tom, mint... Tom, mint az az alak, akiről néha hallottam nagyiéktól? Hogy is fogalmaztak? Semmirekellő huligán?

-              Jézusom... – mosolyodott el Bess – Nagyiék imádnak túlozni, nemde?

-              De igen, emlékszel, amikor leestem a lóról? Neked már úgy adták tovább, hogy karom lában eltört, pedig az ijedtség nagyobb volt, mint a fájdalom!

-              A szívbajt hozták rám. – bólintott visszaemlékezve a „tragédiára”.

-              Szóval? Találkoztok még?

-              Úgy néz ki.

-              Szereted?

-              Annak idején elég furcsa kapcsolat volt közöttünk kicsim... – sóhajtott fel elgondolkodva – A legjobb barátok voltunk, de annál azért mégis több.

-              Ő ismerte apát? – Bess köhögő rohamot kapott és gyors kortyokban nyelte kávéját, hogy a torka végre kitisztuljon és kapjon levegőt. Az órára nézett és összecsapta tenyerét – Már ennyi az idő Hayley, megint el fogsz késni!

-              De...

-              Tom volt a nagy szerelmem, bárkitől is légy, érted?

-              De te tudod, hogy ki az, igaz?

-              Persze hogy tudom, mégis mit gondolsz te rólam?

-              Hát jó... – állt fel Hayley és kezébe vette iskola táskáját – Anya!

-              Hm?

-              Szeretlek! És ezt a blúzt majd cseréld le, kávés lett.

-              Jó legyél kislányom! – mosolygott rá Bess.

Gyorsan átvette a blúzát egy másikra, elpakolta az asztal és ő is ment dolgozni. Egy magángaléria kurátoraként dolgozott, ő szervezte a kiállításokat, és remek ízlésének köszönhetően abba is beleszólása volt, miket állíthatnak ki a magángyűjtemény számára. A tulajdonosnő szenvedélyes gyűjtő volt, és ha Bess felfigyelt egy-egy kortárs remekműre, elvárta, hogy szóljon neki és ő megvette, bármennyibe is került. Művészet iránti szeretete mit sem ért azon a napon, minden csupán silánynak és szürkének tűnt, ahhoz a tényhez képest, hogy Tom visszatért az életébe.

Amikor visszaköltözött ebbe a városba, kockáztatta, hogy ismét találkozzanak. És amikor a kezébe vette az osztálytalálkozó meghívóját, minden annyira sorsszerűnek tűnt, hogy libabőrös lett tőle. Elment, mert kíváncsi volt, elment, mert hiányzott neki és elment, mert látni akarta. Túl sokáig volt nélküle, ha nem lett volna Hayley, talán még bele is őrül. Minden szeretetét rázúdította, amit a szülei megpróbáltak kiölni belőle és csak miatta maradt erős.

-              Szia anya! – hívta fel délután a lány az irodában.

-              Mond életem!

-              Tudom, hogy holnap iskola, deee...

-              Hová szeretne menni a kishölgy?

-              Ne mondd így, nagyi beszél mindig így, a frász kitör tőle...

-              Pont ezért mondom így!

-              Én is szeretlek!

-              Na hová szeretnél menni és kivel és miért és mettől és meddig?

-              Agatha, tudod az egyik osztálytársam! A plázában van a szüleinek egy palacsintázója, azt mondta, elmehetnénk suli után egy-két órára...

-              Hmm... Na jó egy-két óra nem a világ, de tudod, hogy pár óra múlva én is végzek, otthon legyél addigra!

-              Igenis! Köszönöm!

-              Szeretlek, érezd jól magad!

-              Én is, puszi!

-              Na? – kérdezte Agatha, de barátnője arcáról már könnyen leolvashatta a választ.

-              Mehetünk, de csak pár órára!

-              Király!

Elsétáltak a plázába és beültek a palacsintázóba. Rengeteget fecsegtek és nevetgéltek, kibeszélve magukból mindent, a létező összes témán végigzongorázva. Senki meg nem mondta volna, hogy csupán pár hónapja ismerkedtek meg. Lassan ideje volt indulni és már el is köszöntek, amikor Hayley ismerős alakba futott.

-              Szia! – köszönt rá a férfi – Hayley, igaz?

-              Jó napot...

-              Hagyd ezt a jónapotozást! Tom vagyok, oké?

-              Ó! Az a Tom! – mosolyodott el.

-              Azt hiszem... de melyik?

-              Semmi, semmi, nem érdekes! Mit keres itt?

-              Itt dolgozom! A rádióműsort vezetem eggyel feljebb, ebédre ugrottam le.

-              Komolyan? Rádiós? Aszta!

-              Csak nem érdekel? – mosolyodott el kedvesen.

-              Épp a héten kérdezték meg tőlünk, mik lennénk szívesen és én a rádiózást választottam. Nehéz?

-              Megmutathatom, ha szeretnéd!

-              Ez komoly? Te jó ég! – lelkesedett be egy fél perc alatt – Várjunk csak, jó pontokra hajt anyámnál, igaz? – húzta fel szemöldökét ravaszkásan.

-              Vág az eszed, igaz? De nem, ez esetben meg sem fordult a fejemben! Akkor? Érdekel vagy nem?

-              Érdekel! De nem maradhatok sokáig!

-              Rendicsek! Nem akarlak bajba keverni!