-              Csak barátok voltunk! – vágta rá Tom és Bess egyszerre.

-              Hogyne, akik alkalomadtán egymással huncutkodnak, nem igaz? – Grace még szélesebben vigyorgott a két fél zavarát látva.

-              Gyere drágám, hívjuk fel a dadát, hogy minden rendben van-e. – fogta meg a karját Roger és elhúzta onnan kedvesét.

-              Tulajdonképpen igaza van.  – fordult a nő felé Tom, amikor a házaspár elment.

-              Én nem tudtam, hogy mindenki tudja... – sóhajtott fel Bess, legszívesebben elsüllyedt volna.

-              Na és! Sok éve volt! Érezd jól magad!

-              Nehéz, ha közben mindenki engem bámul és azon tanakodnak, miért léphettem le.

-              Semmi közük hozzá...

-              Csak neked... igaz? – látott a fejébe.

-              Azok után, ami közöttünk történt! – idézte Grace szavait, de nem erősködött tovább, inkább a lassú számot meghallva, magához húzta Bess törékeny testét és táncolni kezdtek.

-              Nem tudtam, hogy álompárként voltunk számon tartva! – mondta halkan, néhány perc után a nő, nehezére esett, hogy ne engedje el magát a jól eső ölelésben. Csontjai még ennyi idő után is kocsonyává akartak olvadni, amikor csak megérezte Tom Kaulitz jelenlétét. Pedig sosem tévesztette őt szem elől.

-              Az emberek pletykálnak.

-              Sosem kérdezted meg tőlem, hogy együtt vagyunk-e, csak úgy... elvoltunk.

-              Nem, valóban nem. Az igazság az, hogy még elég fiatal voltam és nem akartam lekötni magam. Te voltál a legjobb barátom, ami köztünk történt, bármiről is legyen szó, annyira más volt, annyira semmihez sem fogható. És tudod mi a vicces? Emlékszem, egy pénteki napon úgy váltunk el, hogy hétfőn találkozunk, és beszélünk. Azon a héten olyan gondterheltnek tűntél, olyan... sápadtnak és szomorúnak. – gyengéden végig simított arca vonalán, mintha akkori énjét próbálná jobb kedvre deríteni – Azt hittem, miattam vagy szomorú és... én... Nos, már úgyis mindegy, szóval meg akartalak kérni hétfőn, hogy járnál-e velem.

-              Komolyan? – Bess felnézett a csillogó barna szemekbe, melyek egyszerre sugároztak jó kedvet, amiért újra vele lehet, és egyszerre bánatot, amiért csak úgy kisétált az életéből.

-              Ühüm! Pénteken elköszöntünk és hétfőn már nem jöttél. Egy hétvége elég volt arra, hogy eltűnj az életemből nyom nélkül. Azaz majdnem nyom nélkül.

-              Szóval megkaptad... nem voltam biztos benne...

-              Ha arra a cetlire gondolsz, amit a postaládában találtam a kézírásoddal, akkor igen, megkaptam. Egy szót írtál rá: „Sajnálom...” Csak azt nem értettem, hogy mit...

-              Nem búcsúzhattam el, a szüleim nem engedték.

-              Sosem csíptek túlzottan, nem igaz?

-              Főleg az után, hogy megtudták, hogy mi...

-              Értem.

-              Csak tizenhat voltam, az egyetlen lányuk. Lehet, hogy én is kiakadtam volna... – mosolyodott el keserűen.

-              Hihetetlen, hogy minden lépésedet követték, betegesen féltettek és elmartak mindenkit mellőled. Végül engem is sikerült.

-              És... a te életed hogy alakult Tom? – kérdezte Bess, hogy elterelje a témát, és amikor kimondta a nevét, majdnem elcsuklott a hangja. Olyan régen mondta ki utoljára.

-              A szokásos. Leérettségiztem és tovább tanultam. Van egy kis műsorom a helyi rádióadóban. Minden nap dolgozom.

-              Szereted? – mintha nem tudta volna, hiszen maga is hallgatta a műsorait, amikor csak alkalma nyílt rá. Tisztán érezte, hogy szereti csinálni.

-              Szeretem... – súgta a férfi, végig a nő ajkait fixírozva.

-              Ennek igazán örülök. – köszörülte meg a torkát.

-              Bess?

-              Hm?

-              Hol laksz most? – már mióta meglátta a teremben, meg akarta kérdezni tőle. Amikor megkapta a meghívót erre a találkozóra, rögtön azon kezdett el kattogni az agya, vajon Elisabeth Cusan eljön-e és ha eljön, mit mondjon neki. Már felnőtt nő lesz, aki azt tesz, amit akar és a saját életét irányítja. Abban mindenesetre biztos volt, hogy ha meglátja, még egyszer nem hagyja, hogy eltűnjön az életéből.

-              Itt lakom Los Angelesben, visszaköltöztem.

-              Mikor?

-              Pár hónapja.

-              Miért?

-              Munka. – ez az egyik fele volt az igazságnak. A másik okról nem itt és nem most fognak beszélgetni.

-              Hm... és maradsz is?

-              Miért?

-              Mert most, hogy újra itt vagy, jó lenne, ha nem sétálnál el ismét.

-              Micsoda? Hogy te... ott akarod folytatni, ahol...

-              Bizony... – ölelte magához még szorosabban és a nyakára forrasztotta puha ajkait.

-              Nem vagyunk már tizenhat évesek Tom... – sóhajtott fel Bess és Tom ingébe kapaszkodott, össze ne rogyjon a térde.

-              Na és? – komiszan csillogó szemekkel nézett a nőre.