Bess megtörölte izzadó tenyerét, majd belépett a hatalmas boltív alatti ajtón. Dübörgő zene csapta meg a fülét, de az sem tudta eltompítani torkában dobogó szívét, ahogyan az előtérben elhelyezett hosszú, vörös terítővel letakart asztalhoz lépett. Megköszörülte kiszáradó torkát és halványan rámosolygott az asztal túloldalán ücsörgő, meglehetősen unatkozó diáklányra.

-      Jó napot! – motyogta a lány és lapozott kedvenc tini magazinjában – Vegye el a nevét, a folyosó végén balra!

Bess zöld szemeivel a rengeteg névkártyára meredt, hogy megkeresse sajátját, mintha szüksége lenne rá. Ő nem felejtett el senkit sem, főleg... nos, az Ő neve már nem volt a kártyák közt, ami azt jelenti, hogy már odabent lehet. Emlékezni fog rá vajon? A kis csipesz segítségével feltűzte magára nevét, majd hátat fordítva jobban szemügyre vette az előcsarnokot. Mióta is, tizenhét éve, hogy utoljára állt itt? Akkor még minden annyira másnak tűnt. A plafonról színes szalagok lógtak alá, amik mintha még az ő gimis éveiben is ugyanazok lettek volna. Fejét elfordítva a folyosó felé nézett.

Nem húzhatja tovább az időt, be kell mennie és szembe kell néznie azzal, amit itt hagyott. Lehet, hogy nem is fognak rá emlékezni, csak mint egy régi, ismerős lányra, aki annak idején velük tanult, de két év után elhagyta az osztályt. Idegesen megnyalta ajkait és megigazította „Elisabeth Cusan” feliratú kártyáját. Elindult hát a krémszínű szőnyegen, a hasonlóan jellegtelen falak között, míg el nem ért a dupla szárnyú ajtóig, mely a gimnázium tornatermére nyílt. A jellegzetes tornaterem szag helyett most megannyi parfüm, kölni illata csapta meg szeplős orrát, illetve bólék és puncsok bódító egyvelege. Sokan voltak jelen az 1996-os évfolyamról, néhány ismerős arcot fel is vélt fedezni a tömegben, akik nevetgélve osztottak meg egymással milliónyi ősrégi sztorit. A kis emelvény, mely talán színpadként szolgálhatott, egyelőre üres volt, csupán a szélén tevékenykedett egy fiatal Dj. A színpad felett hatalmas szalag hirdette: Az 1996-os évfolyam 15 éves osztálytalálkozója!

Beljebb lépett egy kicsit, sötétkék poncsóját szorosabbra fogva magán, mintha az megvédhetné a fel-feltörő emlékektől. Rézvörös, hullámos haját füle mögé igazította. Tulajdonképpen azt sem tudta, miért jött el ide. Szerette volna azt képzelni, hogy csupán nosztalgiázni akart és egy jót beszélgetni a régi barátokkal, de attól tartott, más oka van.

-              Ezt nem hiszem el, Elisabeth? Elisabeth Cusan? – egy barna, felkontyozott hajú, dús idomokkal megáldott nő közeledett felé, élénkpiros ruhája mintha pár számmal kisebb lett volna a kelleténél. Kék szeme örömtől szikrázott, ahogyan karjaiba zárta Bess vékony testét.

-              Bess, csak Bess! – nyögte levegő után kapva, majd amikor kiszabadult, a nő arcát kezdte tanulmányozni – Te pedig...

-              Grace!

-              Hát persze, Grace Johnson! Te jó ég, milyen rég volt már!

-              17 éve! – bólintott volt padtársnője – Itt van mindenki a mi osztályunkból, mintha visszautaztunk volna a múltba, hát nem fantasztikus?

-              De, nagyon... – szemét fel-alá járatta a teremben, idegesen tördelve ujjait, amiről ezerszer leszoktatta már magát, most mégsem tudta megállni – Na és mesélj, hogy alakult az életed azóta?

-              Ó kedvesem, valami fantasztikusan! FANTASZTIKUSAN! – emelte ki ezt a szót még egyszer – Elváltam, de ennél jobban nem is alakulhatott volna! Megismertem az Igazit és már három gyermekünk van, 10, 8 és 6 évesek! Imádni valóak!

-              Biztosan! – mosolygott rá Bess halványan, volt barátnőjén már igencsak meglátszott a túlzásba vitt puncs, de nem rótta fel neki, bizonyára nem sok szabad estéje lehet a gyerekek miatt.

-              Roger, Roger! Gyere már ide! Na, ő itt Bess, a padtársam volt két éven át! Ő itt a férjem, Roger! – mutatta be neki élete választottját Grace fontoskodva.

-              Örvendek!

-              Én is!

-              Hát igen, két évig! – szólt közbe a nő ismét – A mai napig nem tudom, miért mentél el oly sietve tőlünk, valóságos pletykaáradatot hagytál magad mögött, de hát tudod, hogy van ez! – legyintett – Az iskola legszebb lánya egyszer csak ott hagyja a gimit és se szó, se beszéd, az egész család eltűnik a városból.

-              Túlzol! – pirult el Bess, amitől barna szeplői még erősebbnek hatottak egyéként is sápadt bőrén.

-              Szerintem nem túloz... – a hang mély volt, rekedtes és felkavaró. Túlságosan ismerős, pedig amikor utoljára hallotta, még éppen csak túl volt a mutáláson tulajdonosa. Nagyot nyelt és a hang irányába fordult. Barna szem, barna haj, magas, izmos testalkat, elegáns megjelenés, sármos félmosolyra húzódó ajak, pár napos borostával keretezve. Megváltozott, de minden kétséget kizáróan ez csakis Ő lehetett...

-              Őrültebbnél őőőrültebb történetek keringtek az iskolában! – kacarászott Grace, magára vonva a figyelmet, több-kevesebb sikerrel, ugyanis a férfi továbbra is Bess smaragd színű szemeibe mélyesztette sajátjait – A legőrültebb talán az volt, hogy az egyik angol herceg kiszemelt magának, és mivel a családod is elég gazdag volt és befolyásos, hát áldásukat adták a frigyre!

-              Jóságos ég! 16 évesen? – erőltetett magára egy mosolyt a nő és a pletykafészekre kényszerítette tekintetét.

-              Ugye? Ugye? Mindenki engem kérdezgetett, pedig én sem tudtam semmit! Na, de most már igazán elárulhatnád, vagy nem? – éhes várakozással figyelte volt padtársnőjét, aki zavarában azt sem tudta, mit mondjon.

-              Ne nyomulj Grace, nem látod, hogy titoktartási fogadalmat tett az angol királyi családnak? – törte meg a kínos csendet végül a férfi, de továbbra is barna lézerként fúródtak szemei Bess arcára. Ezer éve nem látta, s most hogy újra ilyen közel volt hozzá, minden négyzet milliméterét magába akarta inni.

-              Ó, Tom Kaulitz te kis mókamester! De miket is beszélek, hiszen talán neked hiányzott legjobban, nem igaz? Azok után, ami közöttetek történt! Hisz ti voltatok a suli álompárja! – vigyorgott sejtelmesen, de Besst sokkal inkább emlékeztette egy vérszagot fogott cápára.