Joan ellenőrizte a papírra felírt címet, majd a sziklával beburkolt és kovácsoltvas kapuhoz lépett. Csengetett, de senki sem jött ki a házból. A kapu nyitva volt, így belépett rajta és előbb nem a bejárathoz ment, hanem elkanyarodott a hátra vezető kis ösvényen, melyet szintén sziklából raktak ki. Valószínűleg a kertbe vezet. Körbenézett, hátha megpillant valakit, talán egy ingatlanost, kell itt valakinek lennie, hiszen eladó és nyitva állt.

Tovább ment az ösvényen és kisvártatva meg is hallott egy kalapáló hangot. Egy férfi dolgozott az udvaron, melynél gyönyörűbbet még soha életében nem is látott. Az illető kopott farmert viselt, kockás inget, és baseball sapkát, melyet fordítva hordott.

-           Elnézést, engem Geoff Warren küldött ide, hogy...

-           Joan? – fordult felé a férfi, azaz Tom.

-           Tom?

-           Te mit.. mit keresel itt? Vagyis nagyon örülök, hogy látlak, csak...

-           Az apád... Oh... már mindent értek... – mosolyodott el hitetlenkedve, majd sarkon fordult.

-           Várj csak...

-           Ne haragudj rám, nem tudtam, hogy itt dolgozol... nyugodtan fejezd be azt a hintát, én már itt sem vagyok...

-           Én nem dolgozom itt Joan! – kapta el a karját és megállította őt – Én itt lakom...

-           Mi? Ezt nem hiszem el...

-           Hogy kerültél ide?

-           Az apád küldött ide. Mi... el fogunk válni. Ma megbeszéltünk mindent. Ő Grace-szel akar lenni, én pedig új életet akartam kezdeni. Felmondtam. Ő pedig adott egy tippet, hogy ez a lakás nekem tökéletes lenne. De azt hittem, eladó, nem tudtam, hogy a tiéd...

-           De az apám igen.

-           Igen. Azt is elmondtam neki, hogy... hogy szeretlek, mire közölte, hogy ő végig próbált minket összehozni. Amikor moziba mentünk, amikor segítettél a cégnél, amikor táncoltunk, amikor...

-           Értem...

-           Azt mondta, te beszélted rá a pavilon építésére is...

-           Akartam még egy kis időt... – mosolyodott el halványan – De ebből látom, hogy apám áldását adta ránk. Hiszen hozzám küldött!

-           Ez akkor sem jelent semmit. Én... én családot akarok, akármennyire is szeretlek.

-           És mi akadályoz meg benne?

-           Hát te... te nem akarsz...

-           Akkor most nézz körül jobban kicsim...

Joan elvonta tekintetét Tomról és az udvarra összpontosított. A hintára, ami már majdnem kész volt, a mérleghintára, ami mellette állt, és a fára, melyen apró kis fakuckó foglalt helyet.

-           Ez mit... mi ez az egész? Ki mondta el?

-           Mit ki mondott el?

-           Hogy gyermeket várok...

-           Gyerekünk lesz? – csillantak fel Tom szemei, s azonnal karjaiba kapta a nőt.

-           Hiszen tudnod kellett... Ez a sok holmi...

-           Mind azért van, mert be akartam bizonyítani neked, hogy igenis akarok gyereket. Tőled Joan! Azt hitted, nem akarok, mert szakítottam azzal a nővel. De az igazság az, hogy nem tőle akartam. Tőled akartam már akkor.

-           Nem is találkoztunk...

-           Én láttalak téged...

-           Ez... annyira hihetetlen... Egy hónapja ismerlek csupán, mégis... annyira szeretlek, hogy képtelen vagyok kiverni téged a fejemből.

-           Mintha ezer éve lett volna... – ölelte magához szorosan – Mondd csak, komolyan mondtad?

-           Komolyan szeretlek Tom...

-           Ezt tudom. A másikat...

-           Igen. Kisbabánk lesz. Ma akartam elmondani. Nem akartam, hogy úgy érezd, kötelességed...

-           Shhh... – csókolta meg végre – Lenne még két kérdésem... – haladt csókjaival a nyakára.

-           Mi lenne az? – mosolyodott el Joan.

-           Mikor költözöl be?

-           Akár most azonnal is.

-           Megmutathatom neked a házat... kezdve a hálószobával...

-           Mutasd... – nevetett fel Joan, majd kiugrott a bőréből, annyira boldog volt. Hihetetlen, hogy egy hónap alatt mennyi minden történt vele, mintha évekkel ezelőtt förmedt volna rá Tomra, hogy ugyan mit keres a birtokukon. Lehetne ennél is boldogabb? Azzal foglalkozik, amivel akar, azzal van, akivel akar és lesz egy közös gyermekük is. Úgy érezte, végre egyenesbe jött az élete. Tom volt az ő iránytűje, ami visszarepítette saját magához. Ahhoz, aki volt és aki mindig is lesz. – Tom...

-           Hm?

-           Mi a másik kérdés?

-           Ja igen... – szakadt el ajkaitól egy pillanatra, hogy a szemeibe nézhessen – Hozzám jössz, Joan Burke?

>VÉGE<