Joan kicsit összekuszáltnak, zavartnak érezte magát. Egyrészről igyekezni akart, hogy mindent elintézzen, hogy a kilépése után Geoffry-nek ne sok dolga maradjon, másrészről folytonos hangulatingadozások gyötörték, amit nem tudott hová tenni. Felvilágosították ugyan a kórházban, hogy ez normális, hiszen állapotos, mégsem tudott mit kezdeni időnként fel-feltörni kívánó zokogásaival, máskor pedig határtalan jókedvével. Ilyenkor magában mindig elszámolt tízig, mélyeket lélegzett és emlékeztette magát arra, mi a dolga. Első a kötelesség, mégis néha azon kapta magát, hogy Tom szól bele a telefonba, amiről ő tárcsázott, s ilyenkor ijedten csapja le a készüléket.

-           Jó reggelt Joan! – köszönt szombat reggel a konyhában Grace mosolyogva.

-           Jó reggelt! Geoff?

-           Még alszik.

-           Értem. Ma lesz a sütögetés, ugye?

-           Igen, hat óra körül.

-           Értem... értem...

-           Minden rendben van? Feszültnek tűnik... – ült le mellé a pulthoz Grace.

-           Persze, minden... – sóhajtott.

-           Tudok segíteni valamiben?

-           Nem, nem. Jól vagyok, csak kicsit fáradt...

-           Őrült tempóban dolgozott a héten, nem is csodálom.

-           Muszáj volt, ha... ha...

-           Nyugodtan mondja el, mi bántja még. Látom, hogy van valami...

-           Nos... maga Geoff ápolónője... Milyen az állapota?

-           Édesem, én már két hete nem dolgozom itt...

-           Tessék? De hát...

-           Miatta vagyok itt, igen. De nem azért, mert itt dolgozom, hanem mert megkért rá. Amikor csak tudok, benézek, de már más betegeim vannak.

-           Ó...

-           Miért kérdezi, milyen az állapota?

-           Van annyira erős, hogy... hogy tudjak beszélni vele egy nagyon-nagyon-nagyon fontos dologról?

-           Rossz hír, vagy jó?

-           Még magam sem tudom. Én csak nem akarom, hogy esetleg rosszul legyen, vagy felizgassa magát...

-           Ne aggódjon kedvesem... – fogta meg asztalon heverő kezeit a nő – Geoffry már jól van, olyan, mint azelőtt. Látom, hogy nagyon fontos dolgot akar mondani neki, ne halogassa, mert az magának sem tesz jót. Nyugodtan megbeszélheti vele.

-           Úgy gondolja?

-           Hát persze!

-           Köszönöm... – állt fel Joan megkönnyebbülve, de a konyhaajtóból még visszafordult – És...

-           Igen? – mosolygott rá Grace.

-           Hogy-hogy megkérte rá? Hogy maradjon?

-           Maga szerint?

-           Szereti magát...

-           Azt hiszem, igen.

-           És maga őt?

-           Itt lennék, ha nem így lenne?

-           Nem...

-           Tudom, az ember ennyi idősen már ne legyen szerelmes és...

-           Nem! – vágott közbe Joan – A szerelem az szerelem. Mindegy, ki hány éves.