Sarah Kaulitz... Kaulitz... KAULITZ! Mégis milyen gyakori egy a név Amerikában? Joan tudta, hogy ritka, ez német név. Annak, hogy több legyen belőle, ráadásul egy városon belül, elég kicsi az esélye. Csupán ha rokonokról van szó... De ki az a Sarah Kaulitz és milyen szálak fűzik Tomhoz? Amikor az elején elvállalta az illusztrációt, Peter olyasmit említett, hogy az írók őt akarják. Joan-t akarják, pedig egyetlen munkáját sem látták. Vagy mégis? De hogyan juthatott el hozzájuk? Minden próbálkozását kidobta a szemetesbe... amit pedig Tom kiszedett és... és számon kérte rajta. Elvitte őket hozzájuk? Képes volt rá?

Majdnem sírva fakadt a gondolatra. Úgy érezte, Tom mindig vigyáz rá, akárhol is legyen, akármi is történjék közöttük. Ő hozta neki ezt a munkát? Ő beszélte rá őket, hogy őt válasszák? Miatta csinálhatja azt, amit szeret?

-           Geoff... – hívta fel az irodából.

-           Baj van Joan? Zaklatott a hangod.

-           Nem, nem, minden rendben! Öhm... Egy kérdésem lenne.

-           Ki vele!

-           Ki az a Sarah Kaulitz?

-           Sarah? Ó, ő a sógornőm volt. A volt feleségem, Simone húga. Tom nagynénje. Miért?

-           Nem érdekes, csak úgy kérdeztem.

-           De honnan jött a név?

-           Nem érdekes. Dolgoznom kell! Majd beszélünk, szia!

-           Őő... szia!

Szóval igaz. Rokonok. És Tom intézte el, hogy ő illusztrálhassa a könyveiket. Annyira szerette a férfit, hogy már szinte belesajgott a mellkasa. Úgy szeretett volna elrohanni hozzá és mindent megköszönni, szorosan a karjaiba vetni magát és el sem engedni soha többé. Tekintete ismét a telefonra tévedt. Talán... talán fel kellene hívnia. Elvégre neki köszönhet mindent. A legkevesebb, hogy elmondja a fejleményeket, persze csak ha nem tudja máris. De tudnia kell, hogy tudja és hálás...

-           Haló? Tom Kaulitz! – szólt a telefonban a már annyira hiányolt mély, rekedtes hang. Joan néhány pillanatig szólni sem tudott, megbénította az a jól eső bizsergetés, melyet okozott e hang - Haló? Van ott valaki? Nézze, ha...

-           Én vagyok. – mondta halkan a nő, mire a vonal másik végén is pillanatnyi csend állt be.

-           Joan...

-           Igen. Én csak... azért hívlak, hogy... nem ismersz-e véletlenül egy bizonyos Matthew Bolton és Sarah Kaulitz házaspárt...

-           Lebuktam...

-           Igen. Miért csináltad?

-           Megmondtam. Hiszek benned... még ha te nem is hiszel kettőnkben.

-           Engem kértek fel az egész sorozatra...

-           Gratulálok.

-           Neked köszönhetem. Ha az elején nem veszed rá őket, hogy...

-           Tévedés, én nem vettem rá őket semmire sem. Elvittem a rajzaidat, ennyi. Ők akartak.

-           Akkor is köszönöm... hálás vagyok.

-           Nincs mit. Remélem, hogy... boldog leszel...

Nélküled biztos nem... Nem, ezt nem mondhatja. Erősnek kell lennie és kitartania amellett, amit elhatározott.

-           Köszönöm... Te hogy vagy?

-           Jól, jól... – mondta nem túl meggyőzően – Tudod, dolgozgatok...

-           Értem...

-           Minden rendben? Fura a hangod...

-           Minden... – nyelte le feltörni készülő zokogását nagy nehezen, és megköszörülte a torkát.

-           Nem úgy hangzik...

-           Majd hétvégén beszélünk... hallom jössz majd...

-           Igen. Ha nem gond.

-           Nem, persze...

-           Joan...

-           Dolgoznom kell tovább... – mondta elfúló hangon.

-           Joan!

-           Igen?

-           Én... tudod...

-           Tudom... – tette le a telefont és végül mégis elpityeredte magát – Én is szeretlek téged...