Tipikus kórház-szag csapta meg Joan orrát, amikor belépett az épületbe. Mindig nyomasztó volt ide jönni, az éves kivizsgálás alkalmával bőven elég is volt. Habár már évek óta nem járt itt. Tényleg ennyire munkamániás lenne? Hiszen az egészség mégiscsak fontosabb, nem?

A folyosó falai gyerekrajzokkal voltak tele, melyek egy kicsit felvidították az ide érkezőket és egy üvegfal mögött apró, újszülött csecsemők várták, hogy szüleik hazavihessék őket. Joan egy pillanatra megállt és nézte a kisebbnél kisebb babákat, amint még a világról sem tudva, békésen szunyókálnak. Majd megszakadt a szíve. Gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy talán egyszer a sajátja is odabent lehet majd.

-           Joan Burke? – lépett ki a folyosó végén lévő ajtón a nővér és felolvasta a következő nevet a kartonján.

-           Igen, itt vagyok!

-           Maga jön... – mosolygott rá kedvesen.

-           Na és? Mikor avatjátok fel az új kertet? – kérdezte Tom. Az apja aznap otthon dolgozott és felhívta, hogy jöjjön át ebédre. Most kettesben ültek az étkezőben.

-           Arra gondoltam, hétvégén rendezhetnénk egy kis sütögetést, ha van kedved hozzá. Átjöhetnél.

-           Nem is tudom...

-           Gondold meg, tudom, hogy valószínűleg sok dolgod van, biztos újra belevetetted magad a munkába.

-           Ami azt illeti, most pár hétig nem dolgozom.

-           Hogy-hogy?

-           Ideje otthon is rendbe tennem egy-két dolgot az udvarban.

-           Értem. Akkor igazán semmi akadálya.

-           Nem tudom, Joan akarná-e.

-           Hogy érted ezt? Miért ne akarná?

-           Még csak tegnap mentem el, és máris visszajönnék? Ez a ti házatok és nem akarok zavarni.

-           Ne butáskodj fiam. Reméltem, hogy a munka végeztével sem tűnsz el. Tudom, hogy nem volt mindig felhőtlen apa-fia kapcsolatunk, de ez igazán megváltozhatna. Ez a szívroham is rádöbbentett, hogy nem hanyagolhatom el azt, ami igazán fontos. Nem élhetek csak a munkának.

-           Örülök, hogy lelassítasz kicsit, deee...

-           Kérlek. Megtagadod egy öregember kérését? – mosolyodott el.

-           Ha Joan-t sem zavarom... – adta be a derekát Tom végül. Látni akarta a nőt, de a kérdés inkább az volt, hogy neki is hiányzik-e.

-           Nem hiszem, de ha ettől megnyugszol, megkérdezem, ha hazajött. Azt mondta, ma sokáig bent lesz.

-           Milyen meglepő...

-           Túl sok terhet vett a vállára mostanában, igyekszik az én munkámat is elvégezni, pedig nem kértem rá és el sem várom. Azt hiszem, ez ügyben is beszélnem kell majd a fejével.

-           Is?

-           Túlságosan is figyelsz a részletekre fiam... – mosolyodott el még szélesebben.

-           Tőled örököltem.

-           Szeretnék egy kicsit változtatni az életemen...

-           Kicsit? Milyen téren?

-           Magánjellegű téren...

-           Hm... Grace?

-           Ezt meg honnan... Joan? – kapta fel a fejét Geoffry, amikor a nő becsapta maga után a bejárati ajtót.

-           Hm? – nézett rájuk zaklatottan. Látszott rajta, hogy egészen máshol jár és valami nagyon nincs rendben vele.

-           Minden rendben? – kérdezte Geoff aggodalmasan ráncolva homlokát.

-           Persze! Minden! Én csak... én... azt... azt hiszem, ma itthonról folytatom a munkát... – mutatott fel dolgozószobája felé.

-           És nem hoztál haza anyagokat?

-           Mi? Ó! Nem. Én majd... megkérem a titkárnőmet, hogy... hogy hozzon el néhány mappát... – vakargatta a tarkóját szórakozottan, majd sóhajtott egy nagyot – Addig is míg ideér velük, ledőlök egy kicsit.

-           Még nem is hívtad fel... – nézett rá furcsán Geoffry – Tudod mit, majd én elintézem, te csak feküdj le. Szórakozottnak tűnsz.

-           Igen, igen, az lesz a legjobb én csak... nem tudom. Öhm... Nagyon örültem Tom. – mondta, majd sarkon fordult és felbaktatott a lépcsőn.

-           Ez nagyon furcsa volt... – húzta fel kíváncsian a szemöldökét Tom.

-           Valami nem stimmel vele...