-           Ezek baromi jók Joan! – Peter egyik rajzot nézte a másik után és elképedten füttyengetett, felkeltve így a többi kávézgató vendég figyelmét is.

-           Halkabban és köszönöm! – pirult el a nő és csillogó szemekkel nézte szerzeményeit – Tényleg jók?

-           Még megmutatom a megrendelőknek, de szerintem nagyon klasszak. Téged fognak felkérni az összesre.

-           Az nagyon jó lenne, a pénz sosem jön rosszul.

-           Hogy-hogy? Azt hittem menő ingatlanirodánál vagy főnök.

-           Csak az egyik. És nem sokáig. Ki akarok lépni.

-           Hú! Akkor erről beszéltél a telefonban. Valami baj van?

-           Új életet akarok kezdeni, és végre azzal foglalkozni, amivel szeretnék.

-           Kicsit sok idő kellett hozzá... Tíz évig ezt csináltad, nem igaz?

-           Igen. Nem akarok panaszkodni, ezt is szerettem és jól csináltam, de... nem ez volt az igazi vágyam...

-           Értem. És hogy-hogy most döbbentél erre rá?

-           Azt hiszem, mindig is tudtam, csak... talán könnyebb volt a „biztos” mellett maradni, mint a „bizonytalan” felé tekinteni. Valaki rádöbbentett, hogy az életet nem lehet kockáztatás nélkül élni, ha az ember azt akarja, amit igazán szeret.

-           Hm... szerelem van a dologban, igaz?

-           Sajnos. De nem akarlak untatni a részletekkel. A lényeg, hogy most kockáztatok.

-           Na és ő?

-           Szakítottam vele. Nem egyet akartunk...

-           Értem... – mosolyodott el.

-           Mi olyan tréfás?

-           Már megbocsáss, de... nem ezt nevezik szelektív hallásnak?

-           Hogy érted ezt?

-           Kockáztatsz a munkában, mert ő erre tanított és ez jó. Össze fog jönni, tudom. Tehetséges vagy. De a szerelemben már hogy-hogy nem mersz?

Késő estig bent maradt és dolgozott, csak hogy ne kelljen gondolkoznia azokon, amiket Peter-rel beszéltek ebédszünetben. Túl jó kérdései voltak és Joan-nak túl kevés válaszai. Hogy miért nem kockáztat a szerelemben? Jó kérdés, csupán azt tudta, hogy családot akar, de Tomtól valószínűleg nem kaphatja meg. De vajon nem önzőség emiatt kiadni bárki útját is? Túl sokáig tette azt, amit elvártak tőle, vagy amit szerinte elvártak, főleg az apja. Azt akarta, hogy ő büszke legyen rá, s ezért félredobott mindent. De az apja már nem él. Megéri még mindig úgy tennie, mintha látná őt és figyelné minden lépését?

Beszélnie kell majd Geoffry-val is, de mire hazaért, már aludt és nap közben sem találkoztak sokat az irodában. Külön projektek foglalták le őket és különben sem munka közben akarta megosztani vele a terveit. Ehhez nyugodt körülmények kellenek. Vajon van már olyan állapotban, hogy ne ártson neki vele? Mennyire ütné szíven, hogy felmond? Sok terhet vett le a válláról eddig is, mi lesz, ha most ismét egyedül hagyja? Ismét bűntudat fogta el, de magára parancsolt, hogy hagyja abba. Nem cselekedhet mindig aszerint, hogy másoknak mi a jó. Most igenis önzőnek kell lennie, vagy nem érdemel saját életet? Végre boldog lehet, de képes-e rá egyáltalán Tom nélkül?

Átment a vendégszobába, ami szinte tátongott az ürességtől. Nem lógtak ingek és farmerok a fotel támláján, ahogyan eddig, a szekrények is kiürültek, a fürdőből eltűntek a férfi holmik, mintha sosem lakott volna itt azelőtt senki. Az ágyon még ott volt a vendégtakaró, gyűrötten hevert, mintha azt várná, hogy valaki bebújjon alá és magára húzza.

Joan az ágy mellé lépett, remegő kézzel érintette meg a párnákat, majd fel is vette az egyiket és a mellkasához szorította. Még Tom illata volt. Nagyot dobbant a szíve, amikor megpillantott egy –az eddig párna alatt árválkodó- pólót. Tom itt felejtette. Lerakta a párnát és rámeredt. Vett egy mély levegőt, majd vetkőzni kezdett. Amikor már csak fehérnemű volt rajta, felvette a pólót és bebújt a takaró alá, mely úgy ölelte körül a testét, ahogyan Tom karjaira vágyott. Szorosan lehunyta a szemét, mintha attól a férfi ott teremne mellette. Sírás szorongatta a torkát, de nem akarta megadni magát neki.

• Tom, hazudtam neked, amikor azt mondtam, nem tőled akarom a gyereket... igenis tőled kell... de mit tegyek, ha te nem akarod...