-           Mit gondolsz az udvarról? – nézett Joan-ra reggeli teája felett Geoff – Tom azt mondta, ma még eljön a holmijáért és elvégzi az utolsó simításokat. Ma már kész lesz.

-           Nagyon szép lett. – nézett üveges szemekkel maga elé a nő és gőzölgő kávéjára meredt.

-           Szerintem is. Igazán profi munkát végzett, büszke vagyok rá.

-           Indulok dolgozni, majd jössz.

-           Várj csak, arra gondoltam, mi lenne ha megünnepelnénk egy vacsorával ezt a pompás udvart... Tom, te, Grace és én. Beszélgetnénk és...

-           Nem hiszem, hogy hazaérek rá... Szia. – erőtlenül lépett ki az ajtón, egyenesen Grace-be ütközve.

-           Jó reggelt! Jól érzi magát? – ráncolta a homlokát a nővér és alaposan végigmérte őt.

-           Persze, csak fáj a fejem.

-           Nagyon sápadt, talán jobb lenne, ha itthon maradna.

-           Nem, nem, csak rosszul aludtam, ennyi az egész. Szép napot Grace...

-           Magának is... – nézett a nő után elgondolkodva.

-           Valami történt... – mondta Geoffry, kibámulva az ablakon, tekintetével felesége alakját követve.

-           Magam is így gondolom... – lépett mellé Grace.

-           Talán összevesztek...

-           Lehetséges. Elég gyengének tűnt.

-           És fehér volt, akár a fal.

-           Elmondta neki? – kérdezte, mire a férfi rá nézett, arca rögtön ellágyult és gyengédséget sugárzott.

-           A vacsoránál akartam, de úgy tűnik, nem ér rá haza. Azt hiszem, nem akar Tommal találkozni.

-           Akkor tényleg történt köztük valami.

-           Ez a kettőnk dolgán mit sem változtat... csak a megfelelő időben akarom.

-           Megértem... – fogta meg a kezét és bátorítóan megszorította.

-           Ezt az új kertből hoztam magának. Maga jutott róla eszembe... – kezébe vette a konyhapulton pihenő rózsaszálat és a nő felé nyújtotta.

-           Meseszép, köszönöm Geoff! – mosolygott rá.

Joan próbálta kiverni a fejéből Tomot, de minél jobban erősködött, annál kevésbé ment ez neki. Folyton azon kapta magát, hogy a telefonja után nyúl és tárcsázza az otthoni számát, abban bízva, talán Tom ott van, de mindig lebeszélte magát. Geoffry említette, hogy még beugrik a holmijáért, de azt nem, mikor. Talán jobb is. A végén még szaladna, hogy bocsánatot kérjen és rábeszélje, maradjanak együtt, de azt nem lehet. Nem játszhat vele. Csak legalább ne lenne szerelmes. Sokkal könnyebb lenne érzelmek nélkül.

Mérlegelte a jövőjét és ahogyan Tom mellett, úgy Geoff mellett sem lehet. El kell válnia tőle és a cégtől is kilépnie, hogy teljesen új életet kezdhessen valakivel, akivel családot is alapíthat. És ha magáért nem is, Geoff miatt is meg kell tennie. Nem volt vak, látta, mi van kialakulóban közte és Grace közt, s nem akart semmi jó elrontója sem lenni. Legalább ők legyenek együtt boldogak. A férfit nem akarta elveszteni, valóban jó barátok lettek az évek során, csak az a kérdés, hogyan kerülje el a fiát. Igaz, az évek alatt, mióta ők összeházasodtak, akkor sem találkoztak, de a kert építése közben és főleg Geoffry szívrohama után szemmel láthatóan közelebb kerültek egymáshoz. De ez még a jövő zenéje volt. Előbb sajátját kellett igazgatnia egy kicsit. Ezért fel is hívta Peter-t.

-           Szia Joan, mi újság?

-           Azt sem tudom, hol kezdjem Peter. De talán ezt személyesen megbeszélhetjük. Van számodra valamim.

-           Ó, igazán? Csak nem?

-           Ma ebédszünetben ráérsz?

-           Persze! A szokásos helyen?

-           Ott leszek!

-           És Joan...

-           Hm?

-           Örülök neked. Jó, hogy belevágtál.

-           Tudom... – sóhajtott fel idegesen, ugyanakkor izgatottan is – Tudom...