-           De honnan vett ekkora hülyeséget, hogy nem akarok gyereket? – csapott a konyhapultra Tom dühösen nagymamája házában.

-           Én tehetek mindenről! – remegtek meg Margaret ajkai a feltörni készülő zokogástól.

-           Hogy?

-           Legutóbb, mikor itt járt... jaj Istenem, én tehetek róla, az én hibám, ha nem nyitom ki azt a nagy számat én...

-           Nagyi beszélj már, mit mondtál neki?

-           Arról kérdezősködött, hogy ugye nem csak miatta mentetek szét a menyasszonyoddal. Mondtam, hogy ő már nagyon akart gyereket, te pedig...

-           Ó... értem.

-           Annyira sajnálom...

-           Semmi baj nagyi... nagyi, ne sírj, nem haragszom...

-           De akkor is az én hibám... – szipogott egy zsebkendőbe, Tom vigasztalóan ölelte magához.

-           Sajnálom, hogy ennyire kiakadtam, rendben?

-           Megértem.

-           De egy valamiről nem tudtál. Akartam gyereket és most is akarok. Csak nem tőle. Ezért szakítottunk.

-           Úgy érted...

-           Ühüm... – bólintott a férfi.

-           Hiszen nem is ismerted, egyszer láttad...

-           És elég volt, hogy úgy gondoljam, én vele akarom leélni az életem...

-           A szépsége fogott meg. A szépség nem minden.

-           Nem, annál sokkal több volt... Amikor megláttam...

-           Szerelem volt első látásra?

-           Ha létezik olyan. Nem tudom. De álltam a liftet várva és kilépett rajta Ő. Egyszerűen nem jutottam szóhoz, bent rekedt a levegő a tüdőmben és a gyomrom... izzadt a tenyerem és erős késztetést éreztem, hogy mondjak valamit, de képtelen voltam rá. Éreztem az illatát, ami olyan ismerősnek tűnt, pedig azelőtt sosem éreztem még. Szaporábban kezdtem venni a levegőt, pedig meg sem moccantam.

-           Igen. Első látásra. – súgta Margaret apró mosollyal szája szélén, mire Tom rákapta tekintetét.

-           Talán hülyén hangzik, de... de amikor a liftben álltam már, nem tudtam nem vigyorogni. Egyre csak azon járt az eszem, hogy meg kell ismernem, de ugyanakkor távol kell tartanom tőle magam. Úgy képzeltem, ha mi valaha csókolóznánk, az tökéletes lenne. Attól az egyetlen találkozástól is olyan érzések öntöttek el, amik még soha senkinél sem, még évek alatt sem.

-           Hát mondd el neki. Mondd, hogy akarod őt, és a gyerekeket is.

-           Nem hinné el. A makacsság, amit imádok benne, az a dolog, ami leginkább bosszant is. Azzal jönne, hogy én csak feláldoznám magam, és hogy idővel meggyűlölnénk egymást, mert én nem is akarom, de ő igen.

-           Akkor most mit fogsz tenni?

-           Nem tudom. Várok.

-           Mire?

-           Rá. Míg rájön, hogy mi igenis együtt vagyunk jók, nem külön.

-           Mi van, ha ő nem így gondolja? Ha te többet érzel iránta, mint ő teirántad?

-           Lehetetlen, egyszerűen érzem a zsigereimben.

-           Remélem, tényleg így van.

-           Most mennem is kell.

-           Na de hová ilyen későn?

-           Haza. El kell intéznem néhány dolgot, hogy holnap már neki is kezdhessek.

-           Na de mihez?

-           Nagyi, ugyan mihez? A házam egyáltalán nem gyerek biztos! És kell egy hinta is az udvarra és egy faház fel a fára és...

-           Még meg sem született.

-           De meg fog! És én készen akarok állni.

-           Biztos vagy benne, hogy Joan keresni fog?

-           Szeretem. És ő is szeret engem.