-           Nem... nem akarok gyereket? – ráncolta a homlokát Tom értetlenül – Ez most hogy jött? Hogy jött ide? Hiszen még csak pár napja vagyunk együtt, vagyis lefeküdtünk és élveztük és másnap nem haraptad le a fejem érte... Nem igazán beszéltük át azóta, hogy mik is vagyunk mi most egymásnak pontosan, de... azt hittem együtt vagyunk.

-           Igen.

-           Pár napja. Pár napja! És te a gyerekeken gondolkozol? Illetve azért dobsz, mert úgy gondolod, hogy én nem akarok?

-           Tudom, hogy csak néhány nap, de pontosan tudtad, mit akarok. Családot. Egy kisbabát. Harminc éves vagyok és...

-           Megint ezzel jössz...

-           Hidd el, hogy ez nekem fontos!

-           És te is hidd el, hogy még nem vagy elkésve semmivel sem. Nem értem, hová rohansz... Pár nap alatt...

-           Félreérted. Akarok gyereket. De nem tőled.

-           Mi? Hát kitől?

-           Úgy értem... Nagyon jól érzem magam veled és ami köztünk történt, nos... fantasztikus, és bárcsak így maradhatna, de...

-           Hát maradjon...

-           De én gyereket akarok. Ha nem is most azonnal, de pár éven belül... Ahhoz viszont már most ismernem kell azt, akitől lesz.

-           És ha jól sejtem, az nem én leszek, igaz? – kezdte kapizsgálni a lényeget Tom.

-           Te nem akarsz gyereket, de én igen. Így a céljaink mások. Akármennyire is szeretném ezt folytatni, emellett nem lehet csak úgy elmenni. Nem leszek fiatalabb és nem pocsékolhatok csak úgy éveket egy olyan dologra, ami talán nem vezet sehová... Amikor találkoztunk Benjaminnal...

-           Benjamin... sejtettem, hogy még előkerül a neve... Mit akarsz azzal a bájgúnárral, azt hittem már nem szereted.

-           Nem is. Csupán belegondoltam, hogy ő is velem egy idős... de már a második gyerekük érkezik. És én hol tartok?

-           Sikeres üzletasszony vagy és mellette még könyveket is illusztrálsz...

-           És? A munka nem minden. Te tanítottad meg nekem. Semmit sem ér, ha nincs kivel megosztanom az életem.

-           Oszd meg velem!

-           És mi lenne velünk? Néhány évig szeretnénk egymást, de később csak haragudnék rád, amiért nem lenne gyerekünk, te pedig énrám, amiért erőltetném...

-           Nem tudhatod! Mi lenne velünk néhány év múlva, honnan tudjam, nem látok a jövőbe, ahogyan te sem! Igen... megtanítottam neked, hogy a munka nem minden. De azt is, hogy nem futamodhatsz meg, amint valami komolyabbra fordul...

-           Nem futamodom meg, én csak próbálok a jövőre koncentrálni.

-           És mit gondolsz, ki szeretne majd tőled gyereket, ha az apám felesége maradsz?

-           Az sem tart örökké.

-           Talán elválsz és ott hagyod a céget is? Te? Akit apám szívrohama miatt is bűntudat gyötört? Úgysem tudsz leállni, hozzá szoktál, hogy robotolj... mit gondolsz, gyerek mellett is menne?

-           Ha ilyeneket mondasz, sem változtatom meg a döntésem. Gyereket akarok. Ha nem tőled, majd mástól...

-           A fenébe is... – lépett közelebb a férfi és magához húzta a nőt. Egyszerre volt feldúlt és szenvedett, mint egy kivert kutya. Legszívesebben ordított volna, de helyette inkább megcsókolta Joan-t, aki néhány másodpercig ellenkezett, de végül megadta magát. Odaadón simult erős karjaiba és élvezte ki talán az utolsó együtt töltött pillanatokat.

-           Joan, Joan, Joan... – súgta rekedtes hangon Tom és selymes nyakára haladt ajkaival – Meg tudlak még valamivel győzni az ellenkezőjéről?

-           Azt hiszem nem... – mondta remegő hangon, majd szomorúan nézett Tom barna szemeibe – Nem.