Tom látta Joan-on, hogy valami nem stimmel, de nem tudott vele foglalkozni abban a pillanatban, mivel az elment dolgozni, és neki se ártott volna. Már szinte minden a helyén volt, az utolsó csinosítgatások voltak csupán hátra, de azért azzal is akadt még munka. Remélte, az majd eltereli a figyelmét, arról a nyomasztó érzésről, mely a nő után nézve fogta el. Valami nincs rendben... de vajon mi?

Joan is egész nap kettőjükön gondolkodott és nem tetszett neki az, amire jutott. Tommal talán nincs jövője.

-           Na és akkor, de jelenem még lehet... – győzködte magát hazafelé menet a kocsiban, a visszapillantó tükörben – És mégis mit kezdesz azzal, hogy MOST jó? Attól talán lesz családod a JÖVŐBEN?

            Gondterhelten szállt ki az autóból és kedvetlenül csapta be maga után az ajtaját. Fent a szobájában csak ledobta táskáját az ágyra, kibújt magas sarkújából és eltűnődve lépett az ablakhoz. Már nem az a látvány fogadta őt, mint akkor, amikor először itt járt és kinézett az udvarra. Burjánzó gaz, és végeláthatatlan gyomhegyek helyett most rendezett sziklakertet, járdát, ösvényt, kedves kis teraszt és pavilont pillantott meg. A pavilon mellett pedig Tomot. Utolsó ecsetvonásait végezte a faszerkezeten, hogy az immár teljes pompájában tündökölhessen a kert közepén. Apró kőburkolaton lehetett hozzá eljutni, mely a terasz irányából haladt felé. A medence kékje hívogatón világított a víz alatti megvilágítás jóvoltából, vize minden bizonnyal most is langyos volt. Mint azon az estén, amikor ő és Tom majdnem...

Gondolata azon nyomban megszakadt, amikor tekintete találkozott a férfiéval, aki lentről nézett fel rá. Mintha pontosan tudta volna, mi jár a fejében. Halványan elmosolyodott, biccentett felé és lerakta az ecsetet. Joan szíve hatalmasat dobbant, s ezzel egy időben a függönyt is elhúzta. Nehezebb lesz, mint gondolta. Talán nagy hiba lenne eldobni a jelent a bizonytalan jövőért? Hisz az életben semmi sem biztos, csak az a pillanat, melyben élünk. De megérné vajon most szenvedni, hogy később jobb legyen?

Kopogásra eszmélt fel percekkel később és az ajtóra nézett. Szinte látta a faanyagon keresztül, ki állhat a túloldalán.

-           Joan? Bent vagy?

-           Most kérlek hagyj... – mondta elvesztve minden erejét.

-           Valami baj van? – nyitott be türelmetlenül Tom.

-           Az égvilágon semmi...

-           Pocsékul hazudsz, de ezt azt hiszem, már mondtam...

-           Menj ki kérlek.

-           Addig nem, míg nem mondod el, mi van! Látom rajtad. Érzem. Valami nem stimmel. Mondd el, hogy mi.

-           Sok minden nem stimmel az életben, mégis...

-           Ne kertelj az ég szerelmére, hanem nyögd ki, hogy mi bánt.

-           Semmi...

-           Joan... – mosolyodott el keserűen a férfi – Nem tudsz erről meggyőzni... mintha reggel óta szabályszerűen visszavettél volna, lefékeztél valami miatt, amit nem árulsz el. Anyám miatt? Ő mondott valamit neked? Megint megbántott? Téged is felhívott?

-           Nem, szó sincs ilyesmiről.

-           Amikor reggel azt kérdeztem tőled, beteg vagy-e azt mondtad, nem, csak a saját hülyeséged. Ezt hogy értetted?

-           Ahogy mondtam... Rengeteget gondolkoztam az éjjel és...

-           Ajjaj...

-           Nem fog menni.

-           Mi nem fog menni? Miről beszélsz, mondd már! – lépett közelebb türelmetlenül. Szeme szikrákat szórt.

-           Ez az egész.

-           Rosszat mondtam, tettem? Rosszul csináltam... valamit? Vagy...

-           Nem, te... te tökéletes vagy... – sóhajtott fel erőtlenül.

-           Amikor megismertél, egész más véleménnyel voltál rólam... – mosolyodott el – Mi a baj akkor?

-           Tévedtem... Figyelmes vagy, segítőkész, kedves és megértő... tökéletes, és semmi baj nincs veled...

-           Aha... ismerem ezt. Tökéletes vagyok, velem semmi baj sincs... csak? Mi a bökkenő? Ha olyan jó vagyok, hol van a „de”?

-           De te nem akarsz gyereket!