-           Miért? – kérdezte Joan.

-           Miért nem akart gyereket? Nos, nem tudom pontosan. Azt hiszem, Tom sosem tartotta magát apa típusnak, vagy csak félt tőle. A tökéletes társat kereste, nem tudom. Nem beszéltünk róla nagyon... – magyarázta Margaret.

-           Értem...

-           De azóta lehet, hogy másképp gondolja, talán neked kellene beszélned vele erről...

-           Mi? Nem! Nem, nem, nem! Úgy értem ez még korai, nagyon... nagyon-nagyon korai. És én sem akarok. Még... vagy nem tudom. Nem gondolkodtam ilyeneken.

-           Az ember ilyesmi korban alapít családot, vagy nem? Persze az én időmben ez más volt, már jóval korábban hozzá láttak az emberek, de hát változnak az idők, nemde?

-           Én most már tényleg megyek... – erőltetett magára egy mosolyt Joan.

-           Rendben van, remélem még látlak a héten.

-           Még nem tudom! Jó éjszakát Margaret! – búcsúzott, és mint az őrült száguldott haza.

Kész agyrém ez az egész. No, nem mintha máris gyereket akart volna Tomtól, de mindketten harminc évesek. Jó, Tom ezt egy évvel ezelőtt jelentette ki, de annyi idő alatt az ember nem sokat változik. Tehát valószínűleg még most is úgy gondolja. Egyáltalán akar majd valaha is? Joan igen. De kitől? Ahhoz, hogy a közeljövőben anya lehessen, kell egy megbízható társ, akire számíthat. Mostanában kellene megismernie, de amíg Tommal van, ki van zárva. Ha most megismer valakit, évekbe telhet, amíg összeházasodnak és még többe, mire családalapításra adják a fejüket. Ez így nem jó... főleg az a rész, hogy amíg Tommal van, el kell felejtenie, hogy saját családja legyen. A gondolatra a hideg rázta és szinte hányinger kerülgette idegességében. Szereti őt, szereti Tomot. Szerelmes belé. És pontosan ezért nem kényszeríthet rá olyasmit, amit ő nem akar. Nem akar gyereket... tehát nem akar családot sem... Minek tekinti Joant? Kellemes időtöltésnek? Annál azért többről van szó, ha miatta felbontotta az eljegyzését is. De nem képzelt-e ebbe többet, mint amennyit valójában érez a nő iránt? Sosem mondta ki neki konkrétan, hogy szereti. Tehát a semminél több, de a szerelemnél kevesebb. Ez Joan-nak viszont kevés...

Nagyon gyengének és kimerültnek érezte magát másnap reggel és szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy kikeljen az ágyból, de nem hagyhatja, hogy rossz kedve rányomja bélyegét a napjára. Majd pihen hétvégén, addig viszont kőkemény munka van, hogy az illusztrációra is maradjon elég ideje. Bár a kedve elment tőle és képtelen lett volna visszamenni Margaret-hez, amiért bűntudata is volt. Nem ő tehet róla, hogy Tom mit gondol. Sőt, Tom sem hibáztatható azért, hogy nem akar olyasmit, amire Joan tiszta szívéből vágyik.

-           Mi a fenének kellett neked elkezdeni ilyeneken gondolkodni? – sóhajtott fel gondterhelten a tükör előtt, majd végigsimított sápatag arcán – Tönkre teszed magad a túlzott agyalással.

-           Jó reggelt édes! – lépett be kopogása után Tom és néhány másodperc múlva csatlakozott hozzá a fürdőben.

-           Neked is! – mosolygott rá erőtlenül.

-           Minden rendben van? Beteg vagy? – tette tenyerét aggodalmasan a homlokára – Nem vagy lázas.

-           Nem, nem vagyok beteg, csak a saját hülyeségem...

-           Kifejtenéd ezt?

-           Most nem, ugyanis mennem kell dolgozni...

-           Biztos nem maradsz inkább itthon?

-           Gondolhatod, hogy nem sok kedvem van hozzá, de a munka az munka... Te is egész jól haladsz a pavilonnal és a többivel.

-           Pedig elhiheted, hogy nem viszem túlzásba a sietséget... – kacsintott rá és gyengéd csókot lehelt a nő nyakára, de ő most nem úgy reagált, ahogyan szokott.

-           Mondd Tom, kérdezhetek tőled valamit? – fordult felé.

-           Persze kicsim!

-           Mondd csak... hogy látod magad mondjuk... mondjuk öt év múlva?

-           Hogy érted?

-           Mához öt évre, szerinted mit csinálnál?

-           Fogalmam sincs. Gondolom kerteket építenék, ahogyan most.

-           Értem... – nem akart túlságosan csalódottnak tűnni, de mégis mit remélt?

-           Baj van? Valami rosszat mondtam?

-           Nem, nem, persze, hogy nem! De mennem kell dolgozni. Akkor... akkor szia... – gyors puszi után a férfi arcán, már ott sem volt. Úgy érezte, ha tovább marad egy másodperccel is, megfullad.