-           Ha most megint abbahagyjuk.... – nézett Joan szemeibe Tom, de a nő tenyerével betapasztotta a száját.

-           Nem ajánlom... – mosolyodott el, s ezúttal ajkaival némította el...

Az ablakon besütött a nap, ébredezésre késztetve a szoba lakóit. Tom ismét korábban felébredt és nézte a békésen alvó, álmában is mosolygó nőt. Remélte, hogy miatta mosolyog és az előző éjszaka miatt, mert ő le sem tudta vakarni az arcáról azt a boldog kifejezést. Lassan mocorogni kezdett a karjaiban. Hirtelen elbizonytalanodott... legutóbb, amikor együtt voltak, a nő másnap mérgesen lekiabálta őt... nyelt egy nagyot és feszülten várta, mi lesz most...

-           Jó reggelt... – nyitogatta álmos szemeit Joan és felmosolygott a férfira. Közelebb furakodott hozzá és apró csókokat hintett nyakára és borostás állára.

-           Hm...

-           Szeretem, hogy nem hagyod meg simára... – sóhajtott fel elégedetten – És a hosszú hajadat is... Nem ismerek más férfit, akinek hosszú haja van...

-           Én pedig bombázóbb nimfát nem láttam még... – harapott gyengéden a fülcimpájába.

-           Nimfát? – húzta fel szemöldökét meglepetten a nő.

-           Ühüm... ezt gondoltam rólad, amikor megláttalak a medencében a hét elején... teljesen megbabonáztál...

-           Oh... – zavartan kapta el a tekintetét, de Tom kuncogva húzta magához az állánál és megcsókolta.

-           Jó reggelt.

-           Most már az! – bújt még közelebb, folytatva a csókot, s még szenvedélyesebbé formálva azt – Várj csak, a mamád...

-           Ellentétben a többi nyugdíjassal, ő szeret sokáig lustálkodni!

-           Egyre jobban kedvelem... – húzódtak kacér mosolyra ajkai és Tomot elöntötte a melegség. Szereti ezt a nőt, szerelmes belé és kész.

-           Illik hát nekünk is sokáig ágyban maradni, azt hiszem...

-           Hmm, hát ha ezt illik...

-           Nem, nem, nem! Ez nem hasonlít egyetlen növényre sem! – kapta ki Tom kezéből az ecsetet néhány óra múlva Joan. Már áttelepültek a télikertbe és „munkához” láttak. Tom fölényeskedve akarta megtanítani a nőnek, hogyan is kell pálmafát rajzolni, akinek természetesen semmilyen oktatásra nem volt szüksége, de azért hagyta, hagy bolondozzon kedvese. Most nevetve bámult arra a meghatározhatatlan alakú pacára a papíron.

-           Azért mert nincs elég fantáziád, hogy meglásd benne azt a kecses pálmafát, amit én tökéletesen ábrázoltam.

-           Értem már, bennem van a hiba... Nem az a baj, hogy te inkább egy deformált delfint rajzoltál!

-           Pontosan! Héé!

-           A legaranyosabb zöld színű ogre-delfin, amit láttam! – csókolta meg békítően.

Nagy nehezen megegyeztek, hogy inkább Joan maradjon a rajzolásnál, így törökülésben leültek a földre és ott folytatták a munkát. Tom addig a nő hajával babrált, csavargatta, ujjaival fésülgette, végül befonta. Imádott vele játszani és Joan is szerette, amikor hozzáér.

-           Hozok egy kávét, kérsz te is? – adott egy apró puszit a nyakára Tom.

-           Jöhet, köszönöm! Várj csak! – húzta vissza a kezénél és rá mosolygott – Siess vissza... – könnyed csóknak indult, de Tom ajkai után kapott, s végül alig bírták abba hagyni.

-           Sietek... – kapott levegő után, majd kiment, Joan pedig fülig érő szájjal folytatta a rajzolást.

-           Jó reggelt! – köszöntötte a konyhában Margaret.

-           Szia nagyi, fent vagy?

-           Most keltem nem rég, gondoltam nem zavarok! Hallom, jól elvoltatok...

-           Igen.

-           Szereted... – mondta ki a nyilvánvalót a nő.

-           Igen... – lepődött meg Tom.

-           Ó, én tudtam már ezt fiacskám, csak arra voltam kíváncsi, te mikor jössz rá... – kuncogott unokájára.