-           Csak beszélgettünk egy kicsit! – pattant fel Margaret, korát meghazudtolóan gyorsan a szélből és unokája felé vette az irányt – Örülök, hogy benéztél.

-           Azt mondtad, nem fogod zavarni...

-           Bocsásson meg Joan, talán feltartottam a munkájában? – szabadkozott zavartan.

-           Nem, nem, élveztem... ezt a kis társalgást. Tanulságos volt. – mosolyodott el, majd megköszörülte a torkát. Tom észrevette, hogy rá sem mer nézni, amiből azt is kikövetkeztethette, miről folyt a szó.

-           Remek. – sóhajtott fel megkönnyebbülten Margaret – Vacsora?

-           Nem akarok kényelmetlenséget okozni... – mondta Joan.

-           Holnap vasárnap, úgysem dolgozik, ugye?

-           Nem, valóban nem.

-           Remek, akár itt is tölthetnétek az éjszakát. És holnap bármikor el tudna kezdeni rajzolni. Ígérem, most nem tartom fel.

Joan képtelen volt ellenállni a javaslatnak. Ilyen nyugodtnak és kipihentnek már régen érezte magát, talán a növények illata játszhatott közre, vagy a kellemesen lágy öreg női hang, vagy az egész légkör, de nem akart elmenni innen. Apró bólintással egyezett hát bele.

-           Kitűnő! – ragyogott fel Margaret arca – Megvacsorázunk, utána megmutatom a szobátokat! – sietett előre a konyhába, magára hagyva a párost.

-           Miről beszélgettetek? – kérdezte Tom, látva, hogy Joan-nak nehezére esik rá néznie.

-           Semmi különös... mesélte, hogy ő sem szerelemből házasodott, és hogy megbánta...

-           Ühüm, és még?

-           És hogy...

-           Jöttök? – hallották kintről a hangot.

-           Később folytatjuk...

A konyhában már meg volt terítve, amikor kiértek. Jó ízűen hozzáláttak hát a vacsorához és közben hétköznapi dolgokról beszélgettek, még véletlenül sem kényes témát érintve. Margaret után megmutatta a vendégszobát a nőnek, aki magában megállapította, hogy eddig minden négyzetcentiméterét imádja a háznak. Elköszöntek egymástól, majd a fürdőbe vonult, hogy letusoljon és felvegye a kölcsönbe kapott hálóinget. Megmosta a fogát, kiengedte a haját és visszatért a szobába.

-           Szia... – köszöntötte Tom egy szál pizsama alsóban, az ágyon ülve. Meg tudta volna szokni a látványt.

-           Szia. Valami baj van?

-           Nem, nem, csak...

-           Arra vagy kíváncsi, miről beszélgettünk még. – hunyorított rá a nő.

-           A nagyi imád fecsegni össze vissza.

-           Akkor bizonyára nem is fontos, hogy miről...

-           De igen! Rólam volt szó, nemde?

-           Azt mondta, hogy... hogy... ez hülyeség, biztosan nem is igaz... – nevetett fel zavartan és tördelni kezdte a kezét.

-           Hogy?

-           Azt mondta, miattam... miattam bontottad fel a jegyességedet egy éve.

-           Ez így igaz... – mondta közelebb húzva a nőt magához, addig-addig, míg az szemben az ölébe nem ült, akkor összekulcsolta tenyereit a hátán és úgy tartotta.

-           De... miért? Hogyan? Nem is találkoztunk.

-           Én láttalak téged Joan Burke! – mosolyodott el halványan – És tudtam, hogy nem tudlak majd kiverni a fejemből. De távol tartottam magam tőled.

-           És amikor az apád felkért, hogy csináld meg a kertet?

-           Akkor már tudtam, hogy nem is akarlak kiverni onnan... – harapott az alsó ajkába és várta, mit mond erre a nő. De az már nem mondott semmit, inkább nyaka köré fonta kezeit és megcsókolta a férfit.