A szoba udvarra néző fala üvegből volt, odabent rengeteg trópusi növény kapott helyet, citrusfélék, zöld virágzó szépségek, dísznövények, fikuszok, azáleák, pálmafélék, kálák, kúszónövények, mindez tökéletes harmóniában egymással és a szoba adottságaival egyaránt. Profi keze munkáját dicsérték, nem vitás. Az ajtó mellett locsolókannák és spriccelők sorakoztak, kielégítve mindenféle és fajta növény kívánságát. Meghatározhatatlan illat terjengett, Joan csak azt tudta, hogy ennél kellemesebbet még sosem érzett az orra.

-           Nos? – szólt halkan Margaret, halvány mosollyal az arcán. Költői kérdésnek szánta, hiszen pontosan látszott, mit gondol a nő.

-           Ezt itt mindet te... – nézett Tomra, aki mintha zavarba jött volna attól, amit Joan tekintetében látott.

-           Hát...

-           Igen! – vágta rá Margaret – Isten áldotta tehetség, nem igaz?

-           De! Az!

-           Gondoltam, segítene, ha elhoználak. A történet miatt.

-           Hm? – kérdezett vissza még mindig ámulatban.

-           Tudod, aminek az illusztrációját készíted. Észrevettem, hogy leginkább a karaktereket dolgoztad kis, de az egész egy dzsungelben játszódik, úgyhogy...

-           Köszönöm. – mosolygott rá, igyekezvén visszatartani izgatottságát. Kevés sikerrel.

-           Most ugyan ebédszüneted van, de a nagyi azt mondta, bármikor eljöhetsz még, ha szeretnél rajzolni. Tudom, hogy idő kell hozzá.

-           És én mindig örülök a jó társaságnak! – bólogatott az öreg hölgy.

-           Nagyi, ha Joan eljön, rajzolni fog, nem téged szórakoztatni.

-           Tudom, tudom, minek nézel engem, talán az anyádnak? Ő szeret zavarni, de én tapintatos vagyok, akár hiszed, akár nem...

-           Jó, jó, csak mondtam! – hátrált ki a férfi – Lassan lejár az ebédszüneted, visszaviszlek... – fordult ismét Joan-hoz.

-           Köszönöm! És magának is! – mosolygott Margaret-re.

-           Igazán nincs mit kedvesem! Remélem, minél hamarabb meglátogat!

-           Szia nagyi! – ölelte magához gyengéden az asszonyt Tom és apró puszit adott arcára.

-           Szia te gazfickó. Te is eljöhetnél vele, és beszélgetnénk, amíg ő rajzol.

-           Igyekszem időt szakítani rá.

-           Az apáddal minden rendben? – kérdezte, miközben átvágtak a nagy házon.

-           Grace figyel rá!

-           Összejönnek? – kérdezett rá, nem köntörfalazva és Joan-nak ez tetszett. És ezek szerint Tom rendszeresen látogathat el ide, hiszen Margaret képben volt, mindenről tudott. Talán még arról is, hogy ők ketten... és ha igen, ennek ellenére is ilyen rendes volt vele? Hiszen a saját lánya gyűlöli őt és megveti, amiért hozzáment Geoff-hez, ő miért nem?

-           Ki tudja. Remélem.

-           És miatta reméled, vagy magad miatt? – kacsintott a férfira, aki csak megköszörülte a torkát és kiérve elbúcsúztak tőle. Joan csak akkor szólalt meg ismét, amikor már a kocsiban ültek.

-           Nagyon kedves asszony a mamád...

-           Igen, igazi kópé, én mondom neked. És ami a szívén, az a száján.

-           Észrevettem. De...

-           Mi az?

-           Hogy-hogy nem gyűlöl? – kérdezett hát rá kerek-perec Joan.

-           Miért kellene gyűlölnie? – húzta fel szemöldökét meglepetten Tom – Tettél valamit ellene?

-           Hát... hát én nem, csak... az emberek nem szoktak jó véleménnyel lenni arról, hogy én és az apád...

-           Okos asszony, és tudja, hogy nem szabad elítélni az embereket mások szavai alapján. Az anyám nagyon utál, szent igaz. De miért kellene akkor már a mamámnak is? Különben is... a szemében sokkal nagyobb bűn az, hogy elhagyott minket anno. És amióta visszatért... hát azóta sem az anyaságáról volt híres. Mellette te ezerszer jobb ember vagy.

-           És... tud rólunk is?

-           Rólunk? – mosolyodott el, és lefékezett a nő munkahelye előtt.

-           Igen. Tudod. RÓLUNK... hogy mi...

-           Igen, tud... – rántott vállat – Mindenkinek kell egy bizalmas, nem?

-           És ennek ellenére is... nem értem...

-           Mit nem értesz ezen? – kacagott fel – Van egy pártfogód, inkább örülj neki. Nem minden ember élete áll gyűlölködésből.

-           És mit mondott, amikor elmondtad neki, hogy lefeküdtünk?

-           Biztos tudni akarod?

-           Azt hiszem, igen...

-           Azt mondta, „Tom, ha van egy kis eszed, fogod azt a nőt és megszökteted abból a házból, mielőtt tönkre teszi magát!” Azt hiszem, szó szerint.

-           Értem... – kapta el a tekintetét zavartan – Köszönöm, hogy megmutattad nekem azt a télikertet. Meseszép volt és... köszönök minden mást is.

-           Szívesen Joan...

-           Most pedig megyek, mielőtt...

-           Mielőtt?

-           Elkésem...

-           Nem ezt akartad mondani.

-           Honnan...

-           Látom rajtad... Azt akartad mondani, hogy...?

-           Mielőtt... megcsókollak, itt a járókelők előtt...

-           Hát tedd meg... – húzta vissza a csuklójánál fogva gyengéden – Gyerünk... Tedd azt végre, amihez kedved szottyan...