„Ezek nagyon jók! Ebédszünetben érted megyek és elviszlek valahová! Nemleges választ nem fogadok el!

Tom”

Ez az apró cetli várta reggel Joant az ajtaján, aki mosolyogva olvasta el. Tom az este alaposan átnézte a rajzokat, és a melléjük rakott könyv oldalait is. A főszereplő figurák aranyosak voltak, jól el lett találva a karakterük, ha a férfinak lettek volna gyerekei, szívesen nézegette volna meg velük a kész könyvet. Na állj! Gyerekek? Az apja rendesen telebeszélte a fejét tegnap, az már biztos. Hogy elterelje figyelmét, még aznap este telefonálgatni kezdett, hogy meglepje a nőt és a segítségére lehessen. Alig várta már, hogy lássa az arcát, amikor meglátja a helyet, ahová elviszi. Írt egy üzenetet neki és az ajtajára ragasztotta.

Ezt látta meg most Joan és torkában dobogó szívvel indult el dolgozni. Hiába minden próbálkozás, hogy másra gondoljon, tekintete minduntalan visszasiklott az órájára és úgy érezte, vánszorog az idő. Tűkön ülve várt hát, és amikor megszólalt a telefonja, amibe a titkárnője szólt bele, miszerint egy bizonyos Tom Kaulitz van itt, felpattant. Tudat alatt igazgatni kezdte frizuráját, kisimította blúzát és végignyalt kiszáradó ajkain.

-      Szia! Csinos vagy! – nézett rá átható tekintettel Tom, mintha csak azt mondta volna, tudom, hogy miattam csinosítottad ki magad és nagyon tetszik! De nem mondott mást és Joan hálás volt ezért.

-           Köszi, hová megyünk?

-           Majd meglátod! – kacsintott hátra rá és a nőt már nem is érdekelte. Végül is nem mindegy? Negyed órát kocsikáztak, és egy hatalmas birtok előtt álltak meg. Joan elképedve bámulta a nagy házat, tekintetével falta a látványt és izgatta, mi lehet bent. Miért hozta őt ide?

-           Tetszik? – lépett mellé Tom és elmosolyodta magát a nő arcát látva – Nem kérdeztem semmit... – kuncogott.

-           Mit keresünk itt?

-           Jaj, de kíváncsiak vagyunk! Egy nagyon jó ismerősöm lakik itt, megengedte, hogy szétnézünk egy kicsit.

-           Szétnézzünk? Minek nézzünk szét?

-           Sok a beszéd te nő, gyere már! – kézen fogta és maga után húzta a házba.

-           Megjöttünk! – kiáltotta el magát Tom, amikor beért a házba. Egy hetven év körüli nő jött elő kedves mosollyal az arcán és két gyenge karjával átölelte a férfit.

-           Kedvesem! Annyira örülök, hogy látlak!

-           Én is nagymama!

Nagymama? Tom nagymamája? Nos, elnézve a nő korát, Geoffry anyja nem igazán lehetne, ahhoz fiatal, akkor pedig női ágról a mamája. Ő Tom anyjának édesanyja. Kissé megugrott a gyomra, hirtelen úgy érezte menten kicsusszan a talaj a lába alól. Az a nő gyűlöli, Tom pedig képes őt ide hozni és...

-           Joan... – ízlelgette az öreg hölgy a nevét, miközben rá emelte fakó kék szemét, mely kora ellenére harsányan csillogott.

-           Igen! – lépett közelebb és a kezét nyújtotta – Joan Burke!

-           Igazán szemre való! Már értem, hogy a lányom miért gyűlöli... – kuncogott – Nem mintha nem magának keverte volna a bajt, nem igaz?

-           Nos, én...

-           Hívjon csak Margaretnek. Hátul van, amit keres.

-           Fogalmam sincs, mit keresek...

-           Nem mondtad el neki? – rótta meg unokáját, nagyot sóhajtva.

-           Meglepetésnek szántam.

-           Férfiak és az ő meglepetéseik. Gyere csak kedveském! – azzal karon ragadta a nőt és maga után húzta. Joan ide-oda kapkodta fejét a házban, hiszen annyi látni való volt. Viktoriánus berendezés uralkodott a szobákon, otthonos volt és kényelmes. Tom mögöttük lépdelt és le sem vette szemét a nő ámuldozó tekintetéről.

-           Gyönyörű háza van!

-           Az összes szoba közül ez a kedvencem... – állt meg egy ajtó előtt és bíztatóan nézett rá, hogy nyisson csak be, s lesse meg, miért is imádja annyira.

Joan eleget téve az unszolásnak, kezét a kilincsre tette és benyitott. Lélegzete elakadt, szemei nagyokra nyíltak. Tudta, hogy ki a felelős a benti látványért, és szívét bejárta egy furcsa melegség és talán... igen, büszkeség. Sosem látott még azelőtt ehhez foghatót...