-           Várj! – húzódott el Tom néhány perccel később. Nem akarta, hogy megint „csak úgy” megtörténjen és aztán Joan ismét megbánja és hibáztassa. Azt akarta, hogy ezúttal biztos legyen benne. Tudnia kell, hogy most komolyan akarja-e.

-           Igazad van, nem tehetjük... – kapkodott levegő után Joan. Az igazság az, hogy nagyon is akarta, másra sem tudott gondolni, mióta táncolt Tommal. Még érezte bőrén meleg tenyerét, amint végigsimít a hátán, cirógató ujjainak helye a bőrébe égett. Ha őszinte akart lenni magával, nem csak azóta vágyott erre.

-           Nem? – kérdezett vissza halkan a férfi. Hát jól gondolta... csalódottan szorította össze ajkait és hatalmas önuralomról bizonyságot téve, kiúszott a vízből. Mire Joan fel mert nézni, ő már nem volt ott. Akarta, nagyon akarta, de Tom ezek szerint nem. Hiszen megállította. Megalázva érezte magát, hiszen egyszerre estek egymásnak, vagy nem?

Homlokráncolva próbált visszaemlékezni, olyan gyorsan történt minden. De abban biztos volt, hogy fejük egyszerre mozdult a másik felé. Várt néhány percet, összeszedte magát, és ő is bement. Az emeleti folyosó végére érve nagy levegőt vett és bekopogott. Amíg arra várt, hogy valamiféle választ kapjon, számba vette a lehetséges variációkat. Tom behívja, rá mosolyog azzal a szokásos lehengerlő és megbocsátóan gyengéd mosolyával. Tom kinyitja az ajtót, magához húzza és bebizonyítja neki, hogy igenis jó párost alkotnak, és együtt mindent elérhetnek, amit csak akarnak. Vagy Tom kinyitja, és nem akar vele beszélni. Becsapja az ajtót az orra előtt. Vagy Tom ki sem nyitja, be sem hívja... nem mond semmit. Lemond róla.

Ez utóbbi történhetett, hiszen Joan félszegen ácsorgott ott néhány percig, és nem érkezett válasz. Pontosabban érkezett, síri csend formájában, ami ezer szónál is többet mondott.

-          Értem... – nyelt egyet kiszáradt torkával, majd legyőzötten somfordált vissza szobájába, ahol a forró zuhany alá állt.

Tom oda sem figyelve szárítgatta hosszú haját törölközőjével, miközben az ablakán bámult ki. A medence üres volt. Joan is feljött onnan ezek szerint. Mi lenne, ha átmenne hozzá? Elküldené, vagy marasztalná? Engedne neki? Mire észbekapott, már izzadt tenyerét törölgette a nyakába dobott törölközőbe és egy szál alsónadrágban ácsorgott a nő ajtója előtt. Megköszörülte a torkát hogy egy utolsó bátorságot vegyen magán, és bekopogott. Várt, várt és várt. Semmi...

-          Joan...

Semmi...

-          Hát jó...

Visszament a szobájába és vizes hajjal feküd az ágyba. Gondolkodott. Talán tényleg nem helyes. Tekintve, amin a nő keresztülmegy, nincs szüksége több bonyodalomra. Márpedig a szerelem bonyodalom, így Tom elhatározta, hogy barátként fog közeledni. Egy barátra mindig szükség van. Majd ha már mindent tisztázott magában, esetleg akkor, de csak is akkor fog ismét próbálkozni. Hogy nehéz lesz-e visszafognia magát? Nem is kérdés, de talán Joan-ért menni fog.

-           Boldog július negyedikét mindenkinek! – lépdelt a konyhába másnap reggel Tom jókedvűen, mit sem törődve a szeme alatti sötét karikákról, melyek kialvatlanságról árulkodtak, akárcsak Joan-éi.

-           Ühüm... – morgott az orra alatt a nő és dupla adag kávéját szürcsölgette.

-           Nem lesz ez így jó... – sóhajtott Grace rosszallón.

-           Más is dolgozik... – világosította fel a nő – Az élet nem áll meg csak azért, mert július negyedike van.

-           Miről maradtam le? – kérdezte Tom kíváncsian, szigorúan kerülve Joan tekintetét.

-           Joan és Geoff egész nap dolgozni fognak itthon.

-           Mi? Munkaszüneti nap van.

-           Hhh... – sóhajtott fel Joan – Mint mondtam, az élet nem áll meg, csak azért, mert... – hangja elhalt, amint találkozott Tom tekintetével, ami szinte felnyársalta.

-           Jó reggelt! – lépett be a konyhába Geoffry és vágott egy fintort, amikor meglátta reggelijét az asztalon. Csupa egészséges étel, zöldség, gyümölcs, fűszerek nélkül... megint.

-           Apa? – vonta kérdőre Tom – Komolyan dolgozni fogtok?

-           Miért? Ilyenkor szoktuk megtervezni a...

-           Aha... Komolyan? Még ezen a napon sem álltok le? – vágott közbe.

-           Hogy érted?

-           Hogy hangzik? Nem, nem, nem és nem! Nem engedem!

-           Ezt nem te mondod meg fiacskám! – mosolyodott el Geoff.

-           Nem a te dolgod! – mondta Joan.

-           De igen! Engem hívtál, hogy egy kicsit együtt legyünk, vagy nem?

-           Nos... de...

-           Nos igen, te dolgoztál, én dolgoztam, mindenki dolgozott. A mai napon senki sem fog! Nem tűrök ellenvetést! – tette még hozzá hangosabban, amikor látta, hogy apja közbe akar vágni.

-           Tom... – szólt rá a nő.

-           Joan?

Joan inkább meghátrált, mint hogy tovább kelljen néznie azokba az égető barna szemekbe. Figyelmét ismét kávéjának szentelte.

-           Mit akarsz, mi legyen? – enyhült meg Geoffry halványan elmosolyodva.

-           Az egész napot együtt töltjük mi mindannyian. Egy család volnánk, vagy mi a szösz, nem?

-           De...

-           De. – súgta maga elé Joan. Egy család? Nem, attól tartott, nem. Tom és Geoff igen, de ő? Hova tartozott ő tulajdonképpen? Se szülők, se testvér, egy olyan férfi felesége, akihez csak az üzlet miatt ment hozzá. Ki lenne az ő családja? Család... olyan távolinak érezte ezt a szót.

-           Remek! – mosolygott rájuk Tom – Máris mondom a programot!