Tom ébredt reggel először, legalábbis ezt hitte. Halvány mosollyal nézett a mellette fekvő nőre, aki neki háttal, szorosan hozzábújva pihegett. Meztelen válla kilógott a takaró alól és nem bírta megállni, hogy ne adjon rá édes kis csókokat. Haja a párnán terült szét, melyen mindketten osztoztak. Egy utolsó nyakcsók után óvatosan kibújt a paplan alól, gondosan visszatakargatta Joant, és csendben becsukta maga után az ajtót.

Joan ekkor nyitotta ki a szemét és nézett a férfi után, mintha látná még az ajtón keresztül. Fogalma sem volt, miért hagyta, hogy ott aludjon, de nem akart gondolkodni kivételesen. Mindig mindent túlbonyolított, ezúttal azonban csak élvezni akarta, hogy valaki ott van mellette, valaki, akire számíthat.

-           Jó reggelt kedves! – köszöntötte a konyhában Grace mosolyogva.

-           Jó reggelt Grace! – ült le mellé és belekortyolt a számára kiöntött kávéba – Mondja, a családja nem hiányolja?

-           Nem kedveském, tudja mióta az én Harry-m meghalt autóbalesetben majd’ 10 éve, nincs senkim, a munkámnak élek. Gyermekünk sosem született, talán ezért is szeretem ennyire a munkám, vigyázhatok másokra.

-           Értem és sajnálom.

-           Semmi baj, már nagyon régen volt, túlléptem rajta. Az ember nem ragadhat le a múltban, élnünk kell az életünket, amíg tudjuk, nem igaz?

-           Dehogynem Grace! – jelent meg végszóra Tom és jó reggelt puszival köszöntötte a nővért, de közben Joan szemébe nézett.

-           Igaza van... – bólintott ő is. Mintha csak egyenesen neki szólt volna és Grace nem is tudja, mennyire beletrafált minden egyes szavával. Telefonja csörgése szakította ki elmélkedéséből – Joan Burke! Peter! – a meglepetéstől szemöldöke a homlokára szaladt és rögtön Tomra nézett – Nos igen, ma ráérek egy órácskára. Az ebédszünet megfelelne. Nagyon rejtélyes vagy, kíváncsivá teszel... Rendben, akkor ott! Szia! – tette le.

-           Mi történt? – kérdezte Tom.

-           Semmi különös! Dolgozni mentem, szép napot Grace! Tom... – bólintott esetlenül felé, és már ott sem volt.

-           Maga tudja, igaz? – fordult a férfi felé a nővér gyanakodva, aki csak egy egyszerű mozdulattal lakatot tett a szájára, bezárta, majd eldobta a kulcsot maga mögé, mindezt egy kacsintás mellett.

-           Tudom, hogy jó vége lesz még ennek! Ha két ember szereti egymást, nem is lehet máshogyan! – bólogatott bölcsen az asszony, és Geoffry szobájába indult.

Tom nézett utána és a szavai jártak a fejében. Ha két ember szereti egymást? Joan megőrjítette, felizgatta és arra késztette, hogy segítsen neki és boldoggá tegye. Tudta, hogy ott van még benne az a nő, aki annak idején volt. Kedveli, tetszik neki, de hogy szereti-e? Nagyon úgy tűnik...

Joan alig bírta kivárni az ebédszünetet, már nagyon kíváncsi volt, mit akar Peter. Amint az óra elérte a delet, már fel is pattant, hogy a megbeszélt kávézóba siessen.

-           Szia! – üdvözölte Peter mosolyogva – Gyors voltál.

-           Siettem, ahogy tudtam. Miről szeretnél beszélni velem?

-           Nos ez még hét pecsétes titok. De lesz egy új könyvsorozat. Mesekönyvekről van szó. Az író valami teljesen újat akar, és megkérdezte, kit ajánlok. A te nevedet mondtam.

-           Megmondtam, hogy nem érdekel ilyesmi... – nézett ki az ablakon Joan, ajkát harapdálva. Miért nem mondja rá azt, amit akar? Egy hatalmas nagy igent, bármiről is legyen szó. De nem teheti...

-           Mégis siettél, ahogy tudtál, pedig sejthetted, hogy hasonló dologról lesz szó, nem igaz? Ezt akarod Joan, és jó vagy benne. Ide figyelj. Még rengeteg munka van magával a kiadással is, nem kell most azonnal válaszolnod, de az írók baromi türelmetlenek.

-           Mennyi időm van?

-           Néhány heted, utána keres mást. Sokan ölni tudnának ezért a munkáért, egy könyvsorozatról van szó, minimum 10 kötettel. Óriási munka.

-           Talán másnak jobban menne...

-           Na jó, nem akartam elmondani, mert megeskettek rá, hogy nem teszem, de az igazság az, hogy nem én ajánlottalak téged.

-           Hát ki?

-           Nem tudom, de az író mindenképpen téged akar.

-           Nem látott tőlem rajzot. Nem láthatott!

-           És mégis. Te kellesz neki. Ígérd meg, hogy gondolkozol rajta, ez jó lehetőség.

-           Mélyvíz...

-           Az. De minden képességed megvan hozzá.

-           Gondolod?

-           Nézd, én le tudnám beszélni róla az írót, ismered a rá/lebeszélő képességeimet, de az a helyzet, hogy örülnék, ha vállalnád.

-           Miért?

-           Mert nem tűnsz boldognak.