-           Vissza... vissza kell mennünk! – kapott levegő után Joan, amikor Tom ajkai elváltak az övéitől percekkel később.

-           Miért?

-           Én szerveztem, illetlenség lenne, ha...

-           Ha jól éreznéd magad... – fejezte be helyette a mondatot Tom, ezzel felhúzva a nőt, aki azonnal megdermedt, akár a jég és mérgesen nézett fel rá.

-           Folyton kiforgatod a szavaimat! – sóhajtott fel lemondóan és homlokát a férfi mellkasának döntötte.

-           Próbállak kiismerni.

-           Rossz nyomon jársz. Nem vagyok mártír, de te ezt hiszed rólam.

-           Nem hagysz választást...

-           Akkor inkább ne is akarj megismerni... – nézett fel rá még utoljára, majd otthagyta.

Tom a falnak dőlve próbált lenyugodni. Megint elszúrta. De nem fért a fejébe, hogy miért hagyja Joan, hogy boldogtalan legyen. Senki nem kényszeríti őt erre, vagy igen? Nem hinné az apjáról, hogy ő, de akkor... akkor Joan apja lesz a hunyó. A nő neki akar megfelelni és úgy érzi, ha Geoffry elégedett vele, akkor az apja is büszke rá. Ez lehet a háttérben, ez vakítja el ennyire a nőt. A megfelelni akarás egy olyan személynek, aki mindennél többet jelentett a számára, de aki viszont már nem él. Ezzel kell valamit kezdeni. De fogalma sem volt róla mit, ha ő nem hagyja magát. Ugyanakkor Tom nem arról volt híres, hogy feladja a dolgokat, amibe belekezdett. Pláne, ha azok a dolgok fontosak voltak számára és egyre fontosabbá is váltak...

Az est folyamán már nem beszéltek egymással, Tom pocsékul érezte magát, de képtelen volt bocsánatot kérni, pedig azt kellett volna. Joan pedig emésztette magát a történtek miatt. Igaza volt Tomnak, bármennyire is nem akarta elismerni, és igen. Könnyebb volt nem kockázatot vállalni és inkább elfogadni azt, ami van, de meg akarta mutatni mindenkinek, aki valaha is kételkedett benne, hogy igenis képes rá, elérheti a maximumot és mindent, amit csak akar. Fáradtan állt be a zuhany alá otthon, hogy minél hamarabb lefekhessen aludni. Amikor visszaért a szobájába, csupán egy köntös volt rajta és Tomnak nehéz volt uralkodnia magán, amikor meglátta a nő foteljében ücsörögve őt.

-           Mielőtt bármit teszel, tudatom veled, hogy nem vagy egyedül! – súgta rekedten.

-           Te meg... – Joan ijedten pördült meg és összébb húzta magán a köntöst – Mit keresel itt? Mióta ücsörögsz ott?

-           Nem régóta.

-           Menj ki, légy szíves!

-           Az apád az, igaz?

-           Miről beszélsz?

-           Neki akarsz megfelelni...

-           Én aludni fogok, akár itt vagy, akár nem. – bebújt a takaró alá és hátat fordítva neki párnára hajtotta a fejét. Lehunyta a szemét, mintha attól Tom is eltűnhetne.

-           Igazam van, ugye?

-           Ő már nem él.

-           Ez így van. De vajon te is tudod ezt?

-           Miért kínzol mindig? – húzta fel térdeit a mellkasához védekezve a nő és szorosabban fogta a takarót. Az ágy besüppedt mögötte, a paplan alá bekúszott egy kis hideg, kemény mellkas nyomódott a hátához, gyengéd ujjak cirógatták a haját és zaklatott lelke szép lassan megnyugodott. Nem volt már ereje vitatkozni és nem is akart. Felesleges lett volna, erre már rájött. A férfinak mindig volt valami csípős válasza, replikái ellen nem tehetett semmit, mert igazak voltak. Feladta, ahogyan a régi énjét is, aki mindig független akart lenni és megragadni minden lehetőséget arra, hogy boldog legyen. Ebbe is beletörődött, ahogy minden másba is.

Joan pár perc alatt elaludt Tom karjaiban...