-           Jó reggelt! – sétált ki a konyhába Geoffry, aki láthatóan sokkal jobb színben volt.

-           Apa, a tolószéked...

-           Nem vagyok én sem nyomorék, sem gyenge! – hurrogta le fiát türelmetlenül, de aztán halványan elmosolyodott – Jó reggelt Grace, már sokkal jobban vagyok!

-           Azért csak ne erőltesse meg magát túlságosan! – húzott ki neki egy széket az ápolónő és elé tolta a salátás tálat.

-           Csupa zöldség... – túrt bele az öreg kedvetlenül.

-           Csupa vitamin! – kacsintott rá a nő – Egye meg szépen és akkor engedélyezek egy órával több televíziót!

-           Mintha újra gyerek lennék... Hol van Joan? – fordult most a fiához, aki bűntudatos képpel válaszolt.

-           Elment dolgozni.

-           Ma nagyon sűrű napja lesz, elkélne neki egy kis segítség...

-           Erre valók az alkalmazottak, bizonyára már...

-           Holnap este lesz a céges parti, melyet minden évben megtartunk, amióta összevontuk a két vállalatot. Mindig ketten szerveztük, mert a többi léhűtő bár nagyon jó munkás, de semmi művészi érzékük sincs. Ellenben neked...

-           Nekem?

-           Hiszen ez a szakmád!

-           Kertépítő vagyok.

-           És tervező és jó a térlátásod. Szépen kérlek, hogy a mai napon menj be és segíts neki.

-           Nem hinném, hogy pont rám lenne szüksége.

-           Akkor bizony én megyek be! – csattant fel – Ekkora nagy kérés lenne, hogy segíts elvégezni helyettem egy kevés munkát fiam? Egy hölgy segítségére kérés nélkül is sietni kell, hát nem ezt tanítottam én neked?

-           Rendben, már itt sem vagyok! – emelte fel kezeit védekezőn Tom, lehajtotta a kávéját és már ott sem volt. Nem akarta felizgatni az apját, így inkább gyorsan felvett egy farmert és inget, kocsiba szállt és izgatottan elhajtott. Grace mosolyogva nézte a konyhaablakból és visszatekintve Geoffry-ra, ugyanazzal az arckifejezéssel találta szemben magát.

-           Ha a mai napon eleget pihen, elengedem a holnapi partira.

-           De csak ha maga is jön... sosem tudni, mikor fárad el az ember... – kacsintott.

-           Egyáltalán nincs rád szükségem! – mondta Joan, amikor Tom vázolta neki apja kérését.

-           Már pedig apám ragaszkodott hozzá, úgyhogy nincs választásunk.

-           Na persze...

-           Nézd, nekem is lenne jobb dolgom, a járólapok megérkeztek, és akár a városban is lézenghetnék, hogy apám azt higgye, itt vagyok és segítek, de ha már itt vagyok, vedd valami hasznomat. Nincs valami munkád a számomra? Amihez elkélne egy erős férfi, vagy valami?

-           Hm... – gonosz mosoly jelent meg az arcán és Tom szíve hevesebben kezdett verni. Mi a fenét eszik ezen a nőn? Ki tudja... de valamiért majd’ megőrül érte.

-           Nos?

-A kajaszállítók már az agyamra mennek, a te dolgod lesz veszekedni velük addig, míg fel nem fogják mit akarunk! Intézd el, ez a lista! – nyomott a kezébe egy papírt.

-           Ennyi?

-           Ó igen, ennyi! Gyere vissza, ha végeztél! – azzal magára hagyta a férfit egy céges telefonnal, hogy azon intézzen mindent.

-           Tudja az ételszállítók mindig makacskodnak, csak a baj van velük! – súgta neki a titkárnő segítőkészen – A főnökök utálnak is velük foglalkozni, de ahol ennyi ember lesz, oda sok kaja is kell.

-           Értem... – sóhajtott fel – Ez húzós lista.

-           Hízelegjen nekik. – adott egy tippet a nő, majd visszafordult az asztalához és beletemetkezett a munkába.

-           Remek... – húzta el a száját Tom. Szóval Joan mégis csak ki akart szúrni vele, de ő ugyan nem hagyja neki. Ha belepusztul is, elintéz mindent, aztán pedig úgy fog tenni, mintha egyszerűen ment volna, akár egy csettintés. Nyakába vette hát a várost, hogy mindegyikhez személyesen látogasson el, hátha nagyobb sikere lesz, mint a telefonálgatással.