Az apósát? Joan-nak több sem kellett, úgy ugrott fel a kanapéról, mintha Tom kezei megégették volna a bőrét. Égett is, de csupán a csókok helyén. Kezdetben. Később már az egész teste lángokban állt, de nem vett róla tudomást, csak szapora léptekkel felszaladt a lépcsőn, hátravetve Tomnak egy „jó éjt” -et.

-           Várj! Nem tettünk rosszat! – csak a szobájában érte utol, ahol Joan már kibújt a blézeréből, mert úgy érezte, megfojtja.

-           De igen.

-           És nem a te hibád!

-           De igen.

-           Nem, az Istenedet! – kapta el a karjánál és magához húzva megrázta, hogy a szemébe nézzen – Ne okold magad minden miatt.

-           Az apádról van szó Tom! Az apádról, akivel nem történt volna meg, ha én nem szabadságolom magam önző okokból! Miért nem haragszol rám, hm? Miért? Én tehetek róla! Haragudnod kellene rám, miért nem vagy dühös? – szemei megteltek könnyekkel. Bűntudat, kétségbeesés, szomorúság sugárzott belőlük és Tom pontosan tudta, melyik mi miatt van. Bűntudata volt az apja miatt, kétségbeesett, mert nem ezt az életet akarta és szomorú volt, mert beletörődött, hogy neki ez jutott. Dühösen rázta meg újra, miért adja fel?

-           Azért mert... – fújtatva engedte ki a levegőt, majd halkabban fojtatta – azért, mert... – elengedte Joan karját és kétoldalt beletúrt sűrű hajába, úgy húzta közelebb az arcát, mígnem sóvárgó ajkaival elérte a nőét és olyan szenvedéllyel és gyengédséggel csókolta, mint még soha senkit. A nő vágyakozva viszonozta és ölelte magához Tomot, aki végigsimított a hátán és sürgető ujjakkal gombolta ki a blúz gombjait. A vékony anyag a földön landolt, felemelte Joant, az ágyra rakta és fölé mászott. Hosszan csókolták egymást, de aztán Tom hátrább húzta a fejét és homlokát a nő mellkasának támasztotta. Isten látta lelkét, mennyire nagy erőfeszítésébe tellett uralkodnia magán.

-           Azért, mert... – reszketeg sóhaj tört fel belőle, adott egy apró csókot Joan szegycsontjára és már ott sem volt. Hallotta a vendégszoba hangosan becsapódó ajtaját, mire fejét visszaestette a párnákra és lehunyta a szemét. Kell szereznie egy zárat a szobájára. A kérdés már csak az volt, hogy Tom elől akarta védeni magát, vagy épp fordítva. Az ember már hiába határozza el magát? Joan vagy százszor eldöntötte, hogy elkerüli Tomot. De egy fedél alatt lakó embereknél ez jócskán megnehezíti a dolgot. És attól tartott, valaki sérülni fog...

Kialvatlanul ébredt, monoton mozdulatokkal állt be a zuhany alá, majd amikor végzett és felöltözött, lement, hogy induljon.

-           Várjon csak várjon! – állította meg Grace, amikor már az ajtóban volt.

-           Bocsánat, nem vettem észre! – szabadkozott Joan – Igyekszem korán hazaérni ma.

-           Nem is reggelizik?

-           Nincs időm...

-           Reggelire mindenkinek van ideje angyalom, a nap legfontosabb étkezése!

-           Mondják... – motyogta az órájára pillantva.

-           Ne siessen el úgy, a férje már a konyhában szorgoskodik, hogy reggelit készítsen magának! 10 perce csak van...

Geoffry? Nem az a konyhatündér típus, legalábbis nem annak ismerte meg. De ami jobb kérdés, ennyire jól van már? Mi üthetett belé, hogy hirtelen főzőcskézni támadt kedve? Bár... a szabadság váratlan dolgokat hoz ki az emberekből, személyesen tapasztalta. Vajon ha nem lettek volna összezárva egyedül Tommal, míg Geoffry vitte az üzletet, akkor is megtörténtek volna azok, amik megtörténtek? Fülig pirult a gondolatra, így hogy elterelje figyelmét, inkább engedett az „erőszaknak” és követte Grace-t a konyhába. Ám ott nem a férje sürgött-forgott, hanem a fia.

-          Tom? – dobbant hatalmasat a szíve.