A Los Angeles-i Pacific Alliance Medical Center az esti időpont révén kihalt volt, néhány nővér mászkált csupán a folyosón. Joan szapora léptei visszhangoztak, ahogy sietősen az információs pulthoz tartott, nyomában Tommal, aki ugyanolyan rémülten nézett körbe, ahogyan ő.

-           Geoffry Warren-t keressük, ma hozták be, a felesége vagyok, Joan Burke! – hadarta az ügyeletes nővérnek, aki cseppet sem palástolta meglepettségét Joan korát látva.

-           Én pedig a fia, Tom Kaulitz! Hol találjuk?

-           Máris szólok az orvosának, addig kérem Önöket, foglaljanak helyet, éppen vizsgálják az urat!

-           Mi történt vele? – szakította félbe a nő.

-           Majd az orvosa mindent elmond.

-           Na de...

-           Gyere... – húzta el onnan a férfi, látva a nővér fogyatkozó türelmét.

-           Botrányos, hogy még ennyit sem képesek kinyögni! – jegyezte meg Joan, ügyelve rá, hogy a nő is hallja, majd a váróba ment- Egyébként sem értem, miért ide hozták, ez a legkisebb kórház Los Angelesben...

-           Gondolom, mert ez volt a legközelebb az irodához.

-           Akkor is... – sóhajtott a nő és feszülten várta, hogy felbukkanjon egy orvos.

Tom szörnyetegnek érezte magát, amiért ismét elfogta a féltékenység. Érte is aggódna ennyire, vagy csak az apját éri ez a megtiszteltetés? Hogyan viselkedne akkor, ha őt érné valami? Megkönnyebbülne? Vagy aggódna? Vagy ami még rosszabb, közömbösen venné tudomásul a dolgot? Érte is majdnem elsírná magát, ahogyan most látja rajta?

Joan szeme sarkából látta, hogy a férfi őt bámulja és zavartan köszörülte meg a torkát. Kitartóan figyelte a falakat ellepő gyerek rajzokat és közben gondolatai Tom körül jártak. Hogyan reagálna rá, ha vele lenne valami? Még a gondolatra is összeszorult a gyomra és megmagyarázhatatlanul kiszáradt a torka. Nagyot nyelt és ajkába harapott, hogy visszatartsa könnyeit, melyek a gondolatra lepték el a szemét. Hiszen alig egy hete ismeri őt...

-           Joan Burke és Tom Kaulitz? – lépett eléjük egy Geoff korú orvos. Barátságos mosolya láttán egy kicsit megnyugodtak mindketten.

-           Mi van az apámmal?

-           Volt egy apróbb szívrohama, nem volt túl súlyos és már jól van. Ma éjszakára szeretnénk bent tartani, és ha jók az eredmények, holnap reggel haza mehet!

-           De mi történt? – kérdezte Joan.

-           Túlzásba vitte a munkát. Arra kérem ügyeljenek rá, hogy kipihenje magát és hagyják a munkával foglalkozni minimum pár napig. Az apja nagyon erős... – fordult Tomhoz – Úgy gondolom, hogy csak pihenésre van szüksége, de tegyenek meg mindent, hogy be is tartsa. Főzzenek neki egészséges ételeket és igyon sokat!

-           Ez minden? – sóhajtott fel megkönnyebbülten Joan, de belül borzalmas bűntudat gyötörte, amiért nem volt ott, hogy levegye a terhet férje válláról. Ha nem kér szabadságot... A legrosszabbkor kereste önmagát, csak magára gondolt és meg is lett az eredménye. De ennek vége! Holnaptól ismét munkába áll!

-           Reggel ismét megvizsgálom, legyenek itt 8-ra! Most pár percre bemehetnek hozzá, a nővér majd mutatja az utat!

-           Itt leszünk! – fogott vele kezet Tom – Kössz mindent doki.

-           Minden jót! – bólintott a nőre is, majd távozott.

Egy nővér jelent meg, miután az orvos távozott és odavezette őket Geoffry szobájához. Joan még sosem látta őt olyan gyöngének és sehogy sem tudta hová tenni, hogy az erős, magabiztos Geoffry, a hatalmas vezető most ott fekszik.

-           Hogy vagy apa? – fogta meg a kezét Tom.

-           Az orvosok mindent eltúloznak, kutya bajom! – zsörtölődött.

-           Na ne mond, mi mást hallottunk! – mosolygott rá. Ha már panaszkodik, semmi baja.

-           Jól nézel ki! – lépett közelebb Joan is.

-           Gondolom, mennyire!

-           Egy hétig pihenned kell majd, úgyhogy visszaállok a munkába és...

-           De hát csak most mentél szabadságra... muszáj dolgoznom! Mit csinálok én egy hétig?

-           Semmit, és épp ez a lányeg!

-           Igen, Joan már alig várja, hogy dolgozhasson... – jegyezte meg Tom, de csak a nő hallotta ki belőle a gúnyt.

-           Nem kellett volna rád hagynom mindent, tudhattam volna, hogy...

-           Ne ostorozd magad...

De ostorozta. Nem tudott mit tenni ellene, bűntudata volt, amiért nem volt ott, hogy segítsen neki. Ő a fiatal, neki kell bírnia. De ő önző okok miatt szabadságot kért, ahelyett, hogy dolgozott volna, ahogyan eddig is tette. Ezt várják el tőle, hát ezt is fogja tenni. Teljesen mindegy, szeretné-e vagy sem.