Órákon át rajzolt, festett, színezett a szobájában, fel sem tűnt neki az idő múlása. Élvezte, hogy alkothat valamit, régen érzett bizsergést érzett az ujjaiban.

-             Aranyos.

Tom hangjára kapta fel a fejét, aki az ajtajában állt és a rajzait kémlelte, amik szanaszét hevertek a földön.

-           Hány óra van? – ráncolta a homlokát és akkor látta csak, hogy alig bír moccanni a sok rajztól, mely körbevette őt. Óvatosan átlépkedett rajtuk és megkereste karóráját. Este 8 volt, tehát Geoff bármelyik pillanatban megérkezhet.

-           Mit csinálsz? – kérdezte a férfi, amikor a nő villámgyors tempóban kezdte összeszedegetni műveit.

-           Összeszedem, mielőtt...

-           Mielőtt?

-           Semmi.

-           Mielőtt az apám meglátja?

-           Menj ki.

-           Miért félsz tőle?

-           Én nem félek!

-           Nem akartad, hogy megtudja, segítettél nekem a kertben, nem akarod, hogy lássa, mit tudsz. Miért?

-           Egyszerűen csak... csak nem akarom.

-           Ez mind te vagy Joan! Miért tagadod meg?

-           Ezek csak rajzok.

-           Ezek nem csak rajzok. Ki volt az a férfi délután?

-           Tessék? – nézett rá a nő – Kémkedsz utánam?

-           Véletlenül láttalak meg a városban...

-           Egy régi barát.

-           Aha... – tette karba kezeit Tom és úgy nézett rá, mint aki hiszi is, meg nem is – Mit akart?

Semmi köze nem volt hozzá, Joan is tudta, mégis fontosnak tartotta, hogy Tom tudja, nincs köztük semmi. Ki érti ezt... De előbb harapja le a nyelvét, mint hogy magyarázkodni kezdjen.

-           Nem hiszem, hogy rád tartozna.

-           Szóval? – lépett közelebb türelmetlenül.

-           Főznöm kellene valami vacsorát! – ment el mellette a nő, de nem jutott sokáig, acélkarok tartottál vissza. Sóhajtott egyet és felnézett Tomra – Annak idején illusztrátor akartam lenni. De aztán... Én meg abbahagytam. Most úgy éreztem, ki kell próbálnom, mennyit tudok még. Felhívtam Petert, mert így hívják, hogy  van-e valami apró munka, amiben kipróbálhatnám magam.

-           Ott hagyod a céget?

-           Nem!

-           Miért nem? Ezt akarod, nem?

-           Ez csak hobbi...

-           Hobbi... – nézett a rajzokra Tom – Ha én ilyen tehetséges lennék a hobbimban...

-           Neked könnyű, álomvilágban élsz! Azt hiszed, minden ember csinálhatja, amit szeret és csak az számít, hogy boldogok legyenek, de ez sajnos a való világ, ahol...

-           Ahol minden embernek boldogtalannak kell lennie, nemde?

-           Nem ezt mondtam...

-           De ezt gondoltad és így is élsz!

-           Könnyen ítélkezel! Bármit megtehetsz, mert ha elbuksz, Geoff úgyis talpra ránt majd!

-           Ne merészeld azt mondani, hogy én csak rajta keresztül kapaszkodtam fel oda, ahol most vagyok... – szűrte a fogai között – Megszenvedtem érte és te is megszenvedhetnél, csak egyszerűbb és kényelmesebb abban maradnod, amibe belekényszerültél és már bevált!

-           Higgy amit akarsz! Eressz el... – mondta a nő, amikor mobilja csörgését meghallva feleszmélt rá, hogy még mindig erősen magánál tartja a férfi, de az makacsul nézett rá. Felvette a telefont – Igen, itt Joan Burke... hogy mi? Igen, máris indulok! – elsápadva tette le a telefont és nézett Tom kérdő szemeibe – Az apád...