-           Mi bajod van? – kérdezte Joan.

-           Veled mi van, itt kelleted magad egy idegen pasas előtt ebben a cuccban.

-           Hogy mondod? Ebben voltam veled is! – ráncolta a homlokát.

Tom elgondolkodott rajta, vajon Joan tényleg nem tudja-e milyen lélegzetelállítóan fest ebben a szűk farmerban. Ettől a gondolattól még dühösebb lett, de már csak magára.

-        Jól hallottad! Élvezed, ha csorgatják utánad a nyálukat? Más izgalom már nincs is az életedben, nem igaz?

Joan habozás nélkül öntötte rá a másik pohár tartalmát Tom csupasz felsőtestére, aki ezt követően magához rántotta és megcsókolta őt. A nő háta a falnak szorult, a libabőrt a limonádénak könyvelte el, mely már kezdte átáztatni felsőjét.

Nem akarta megadni magát a férfinak, de amikor nyelvük összeért, akaratlanul is felnyögött. Tom felbátorodva nyomult még közelebb hozzá, szűk farmerjának farzsebébe dugva kezét húzta magához, hogy már levegőt is alig kaptak.

-           Talán felfogta már... – súgta rekedten Joan hajába és apró csókokkal borította a nyakát.

-           Hm? – kérdezett vissza bágyadtan a nő és Estebanra kapta tekintetét, aki messziről nézte őket. Mi a... Mi ez az egész?

Ellökte magától Tomot és becsapta maga után a bejárati ajtót. Mi a fenét képzel ez az alak, ki ő, hogy csak úgy megcsókolja, amikor legszívesebben megfojtaná. Amikor csak kedve szottyan rá. Túl gyakran mostanában. És mi volt ez az egész odakint? Pedig Joan még el sem kezdte igazán ezt a buta féltékenykedős játékot. És mit fogott fel Esteban? Azért csókolta volna meg őt, hogy megmutassa neki, hogy Joan az övé? Nagyon úgy festett. Csak a mihez tartás véget... csak hogy ő nem volt az övé. Nem volt sem Tomé, sem Geoffry-é, sem Benjaminé, nem volt ő senkié sem. Nem egy nyavalyás tárgyról van szó az Isten szerelmére. Nagyon felmérgelte magát, már sokadszorra Tom miatt. Folyton felbosszantja!

Azonban amikor a szobájába ért, minden mérge elpárolgott, helyette csak egykedvűen jártatta végig tekintetét a szobáján. Mióta szabadságon volt, túl sok ideje maradt magán gondolkodni. Nézte az egykedvű szürkés-kék falat, a sötét bútorokat és a robosztus függönyöket az ablak előtt. A hatalmas ágyat, melyből fele akkora is elég lett volna, hiszen egyedül van.  A sötét hajópadlón árválkodó méregdrága szőnyeg gúnyosan meredt rá. Nem is tetszett neki. Mindig is meleg színeket akart a szobájába. Narancsot, barackot, vagy csokoládé barnát, zöldet, színeket! A szürke nem szín, akármit is kevernek hozzá. Próbált visszaemlékezni rá, mihez értett, mielőtt belecsöppent az üzleti világba. Ezer éve nem fogott már ceruzát a kezében, pedig imádott rajzolni.  Hirtelen ötlettől vezérelve ült autóba és hajtott a városba.

Tom a munka végeztével hazaküldte Estebant és bement a városba még néhány növényt rendelni az udvarra. Akkor szúrta ki a nőt egy kávézóban. Másnak tűnt, nem szomorúnak, inkább izgatottnak. Éppen kiszállt volna a kocsiból, amikor feltűnt egy férfi és Joan mosolyogva ugrott a nyakába. Mi ez az egész?

Aztán a mosoly helyébe komolya arckifejezést öltött magára és figyelmesen hallgatta az idegen szavait. Ki ez a férfi? Ez egy randi? Szorosan fogta a kormányt és úgy nézte őket, jelet keresett, ami a találkozó romantikus mivoltára utalna, de nem talált. Akkor meg mi ez az egész? Aztán a nő arca ismét felderült, de rögtön elgondolkodóvá is vált. Elszomorodott. Miről beszélgethetnek? Aztán a férfi átnyújtott neki egy cetlit, talán névjegykártya lehetett. Amikor elköszöntek, még megölelték egymást és Tom eddig bírta. Bárki is volt ő, Tom máris gyűlölte és szinte már fájt neki, ahogyan mardossa belülről a féltékenység. Elhajtott.

            Joan apró mosollyal az arcán olvasta el a névjegykártyán lévő telefonszámot és elgondolkodva tette el táskájába. talán nem teszi helyesen, hogy ismét rajzolni kezd, de borzasztó késztetést érzett rá. Annak idején művészeti iskolába járt és illusztrátor akart lenni, ám ekkor elveszítette az apját. Egy teljesen ellentétes világba csöppent, amit élvezett ugyan egy idő után, most mégis kevésnek érezte. Egy kis rajzolástól még nem lesz semmi...

            Egy művészellátóban vásárolt lapokat, ceruzákat, radírt, szenet, festéket, ecseteket, fixatívot és néhány pasztellkrétát is és izgatottan baktatott hazafelé, hogy használhassa őket. Felrohant az emeletre kezében néhány könyv szövegével, amit a férfi adott neki. Peter Reyes-t még az egyetemen ismerte meg, egy szakra jártak és ketten voltak a legtehetségesebbek. Csalódott volt, amikor a nő elment és mondta neki, hogy ha meggondolná magát és mégis a művészi pályán maradna, értesítse, mert szerinte nagy jövője lenne a szakmában. Joan sokat gondolt rá az elmúlt 10 évben. És bár jó képűnek találta a férfit, egy pillanatig sem romantikus értelemben jutott az eszében. Jó barátokká váltak a néhány év alatt, de ízlésük teljesen különbözött. S amikor Joan elment, ennek a barátságnak is annyi lett. És egyébként sem lehetett összehasonlítani Tommal, akit az ablakból kémlelt, amint az udvaron szorgoskodik. Miért hasonlít minden férfit akaratlanul is hozzá, akivel csak összefut? Elhúzta a függönyt, most nem rá kell koncentrálnia, Ő csak összezavarja. Most rajzolnia kell, hogy megtudja, ki volt ő, most ki és ki lehetne...