Joan-nak furcsa érzés volt látnia Benjamint az üzletben. Nem mintha érzett volna iránta még valamit. Annak már rég vége volt, a férfi a legrosszabbkor hagyta el őt, és ezt sosem fogja megbocsátani neki. Amikor az apja meghalt és ő belefogott a cég kiismerésébe, keményen tanult ahhoz, hogy jól csinálja. Benjamin ekkor hagyta el, mert nem foglalkozott vele eleget. Az ürügy ez volt, de Joan nem hitte el egészen. Akkor hagyta el, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. És erre nincs bocsánat, ilyen egyszerű. Legyen boldog azzal a nővel, majd az ő ideje is eljön egyszer.

Mindenkinek megvan a maga párja a világban, legalábbis Joan szerette így gondolni. Az övé még várat magára valahol, de ha itt lesz az ideje, meg fogja ismerni. Szembe jön vele az utcán és rá mosolyog, és rögtön tudni fogja, hogy Ő az.

-           Megjöttem! – kiáltotta el magát Tom, visszatérítve Joant a valóságba.

-           Sikerült mindent elintézni? – kérdezte és felállt a nappali kanapéjáról.

-           Igen! Megrendeltem az új csempét a medencébe is, délután jön valaki, aki segít leverni a mostanit.

-           Én nem tudom megcsinálni?

-           Ezt finoman kell, hogy ne kelljen újraalapozni.

-           Értem...

-           Érzel még valamit iránta? – kérdezte hirtelen Tom és Joan először nem tudta kire gondol.

-           Azt mondtad, nem akarsz hallani a...

-           Tévedtem. Szóval?

-           Nem.

-           Értem... – engedte ki a levegőt Tom. Megkönnyebbült, vagy mi?

Otthagyta a nőt és kiment az udvarra, hogy előkészítsen mindent a délutáni munkához. Mi a fene van vele? Megőrjíti ez a nő, egyáltalán miért érdekli őt, érez-e valamit az exe iránt, vagy sem? De mégis érdekelte. És megkönnyebbült, amikor azt mondta, hogy nem. Nem kéne sóvárognia utána, nem kellene a csókjára gondolni, vagy egyáltalán megtennie sem, mégis állandó késztetést érez rá. Ha csak rá gondol felforrósodik mindene és nem a kánikula miatt. Megrázta a fejét, igenis a munka az első. Ezért van itt! A munka az első... és még te tettél megjegyzést Joan-nak? Itt egy gyönyörű nő és azt hiszed, csak úgy kiverheted a fejedből? Ha megtudná az apja, miken jár az esze, rég kihajította volna, akár egy koszos csavargót. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, szorosabbra kötötte copfját és hozzálátott a munkának.

Néhány órával később megérkeztek az anyagok is és a munkás is, így amíg Tom a járóburkolattal pepecselt, addig Esteban a medence csempéit szedte le. Joan nézte, mit csinálnak. Ő is csinálni akart valamit, nem bírta már egyedül a házban, unatkozott. Gondolta kipróbálja, hogy Tom valóban féltékeny volt-e...

Vinni akart egy kis limonádét a fiúknak, így a konyhába érve készített egy kancsóba. Amikor kész lett vele, dobott jeget a poharakba és öntött vele a frissítő italból. Kedves mosollyal vitte ki, ha Tom nem is, de a segítő munkása biztosan szomjas.

-           Frissítőt? – igyekezett nem is Tomra nézni.

-           Köszönjük! – nyúlt az egyik pohárért Esteban, nem is sejtve hogy saját sírját készül megásni. Nagyjából öt évvel volt fiatalabb náluk, jó erőben volt, és tudta, hogyan szedjen fel nőket. Ám ebben az esetben ez meg sem fordult a fejében, és nem csak azért, mert dolgozott, de valahogyan úgy érezte, hogy Tom és a nő között van valami. Munkaadójának kezébe pedig nem harap az ember. Kedvesen mosolygott és belekortyolt.

Tom azonban mintha dühös lett volna.

-          Gyere csak velem! – ragadta meg a karjánál Joant és a bejárati ajtóhoz húzta. Az volt a legtávolabbi pont Estebantól.